Bogdány Virág, a MATE Tájrendező és kertépítő mérnöki BSc képzését végző hallgatónk a klímaváltozás kontextusában a víz ökológiai szerepéről írt gondolatébresztő cikket.

Azt már majdnem minden ember tudja, hogy Brazíliában esőerdőket irtanak ki, főként azért, hogy új mezőgazdasági területeket nyerjenek ezáltal.
De Brazília olyan távol van, és ugyan, mit tehetnénk ez ellen? Közvetlenül semmit. Nem is érdekünk, mondhatnánk. De mégis milyen hatással van ránk mindez?
Két módon azonban rá szeretnék világítani arra, hogy mégis tudunk valamit tenni, ha nem is a világ egyik távoli pontját érintően, hanem közvetlen környezetünkben. Élő rendszerünk ugyanis, melyben élünk, egy hálózatot alkot. Egyes összefüggések erősebbek, mások nehezen felismerhetőek vagy épp nem közvetlenül mutatkoznak meg, ezért egyre fontosabb tudományág a Föld-rendszer kutatása. Az azonban egyértelmű, hogy a tetteinknek következménye van, mindegy, éppen hol cselekszünk – akár jól, akár rosszul.
A szemléletváltáshoz egy kutatási eredmény bemutatásával kívánok hozzájárulni, melyet a Nature Climate Change szakfolyóirat publikált. A kutatók az évtizedek óta tartó erdőirtás mértékét a műholdas mérésekkel számszerűsítve elemezték, majd az eredményeket a globális éghajlati adatokkal összevetve vizsgálták a Föld-rendszer szempontjai szerint. Az eredmény Amazónia, Tibet és a Déli-sarkvidék időjárási összefüggéseit illetően a természeti távkapcsolatokra hívta fel a figyelmet. Amazónia esőerdői méretének csökkenésével arányosan emelkedett Tibetben a helyi hőmérséklet, valamint Nyugat-Antarktika jégmezőjének hőmérséklete. Az összefüggés egyértelmű: az esőerdő fogyatkozásával emelkedett a távoli vidékek hőmérséklete. Tibetben hasonlóan gyorsak voltak a változások, mint az északi sarkvidéken. A kutatók úgy vélik, hogy a tibeti éghajlati változások a visszafordíthatatlanná váláshoz közelítenek.
A térség Ázsia kútja, emberek százmillióit éltető folyók erednek innen. A felmelegedés a vízmegtartó képességre is hatással van. A fiziológiai szükségletekre ható vízhiány által kiváltott migrációs hullám soha nem látott kihívással szembesíti a készletekkel még rendelkező térségek lakóit.

Célom rávilágítani arra, hogy amint testünkben is minden mindennel összefügg, úgy a Földön mint organikus rendszerben is igaz ez az elv. Tehát ha mi magunk ügyelünk a saját környezetünkben arra, hogy következetesek, tudatosak legyünk, azzal egy fenntartható környezethasználatot segítünk elő, és nemcsak saját házunk táján teszünk jót, hanem globálisan is.
A másik téma, melyben ugyancsak hiányos vagy téves a tudásunk, az a vízgazdálkodás: az aszály és a belvíz miként kapcsolódik szorosan a klímastabilizáláshoz, klímaváltozáshoz.
Balogh Péter geográfus az ember és a természet együttműködését kutatja. Véleménye szerint a klímaszorongás – mely az egyik leggyorsabban köztudatba épülő fogalom lett mára – valójában egy helytelen reakció. Vallja, hogy a sikeres terápiához helyes diagnózis szükséges, aminek alapja az őszinte anamnézis. Tehát a becsapottság, tehetetlenség és a hitetlenség érzése alapozza meg a „modern kor modern kórját”, és eszkalálja az eddigi feszültségeket, ellentéteket szül, és még kevesebb együttműködést eredményezhet.
A tanulmányaiban megjelenő alapgondolata szerint a táj vizesítése a klímaszabályozás megoldása. Hiszen ahogyan a pénz forgása mozgatja az életet, úgy mozgatja az életet a víz körforg(at)ása a tájban. Tehát az emberi működés, gazdálkodás feladata, hogy segítse a víz körforgását. A bölcs természet mindig tudja, hogy mit tegyen, csupán az ember viszonyulásán múlik, hogyan képes a táj, a környezet bennünket kiszolgálni. Utóbbi mondatra klímaaktivisták talán összevonnák a szemöldöküket, de álláspontom szerint más megfogalmazásban az emberi civilizációnk jelentőségét kérdőjeleznénk meg.
Az előző gondolatok után visszatérek témámhoz: miért fontos a víz? A fotoszintézishez, azaz minden növény működéséhez szén-dioxid és víz szükséges. A szén-dioxid – mint tudjuk – végtelen mértékben áll rendelkezésre, azonban a víz kellő mennyisége már kérdéses. Persze mondhatnánk, hogy az öntözés megoldást jelenthet. Ez a megoldás azonban a tűzoltók munkájához hasonlóan csupán a tűz oltását eredményezi. Tartálykocsikból szivattyúzva az oltófolyadékot (a vizet!) elhárítják az égető problémát, majd levonulnak. Jobb esetben a leégett épületre rendelkezünk biztosítással, viszont az újjáépítést nem a lánglovagok végzik. A talajszerkezet romlására, a vízháztartás normál működésére és a vízkészletek növelésére azonban nincs biztosításunk. A szárazföld 30%-a mezőgazdasági művelés alá vont terület, mely évről évre egyre rosszabb vízháztartással rendelkezik (többek között az öntözés által előidézett szikesedési folyamat miatt).
Az egyik megoldás ezen területek revitalizációjára a fokgazdálkodás. Sajnos ezt a folyószabályozás mentén kiépített műszaki megoldások egyelőre nem teszik lehetővé, de szemléletváltás kérdése, hogy képesek legyünk ezt is lehetővé tenni. Jelenleg az árvíz, a belvíz és az aszály természeti csapásnak minősül, ugyanakkor e jelenségek sokkal inkább társadalmi katasztrófák, emberi hibából adódó következmények.
„Az árvíz a folyó lázas életjelensége” – mondják. Ez az iparszemléletű vélekedés természetközeli nézőpontból így hangzik: „Az árvíz a folyó legfontosabb életjelensége”. Ha már bekövetkezik, használjuk fel az előnyét, hiszen a belvízként nevezett vízfelület (amely helytelenül kapta ezt a nevet, valójában csak a természetes mechanizmusát szeretné a természet folytatni) és az árvíz tölti be azt a hidrológiai szerepkört, hogy pótolja a helyi vízkészletet a talajban. A környezet hűtése, a hő elosztása energetikai szempontból a víz feladata. Ha nincs víz, nincs meg ez a működés. Ahogyan környezetismeret órán tanultuk, a nedves éghajlat mérsékelt, a száraz éghajlat szélsőséges. Azt is tanultuk, hogy ahol nincs növényzet, ott általában szélsőséges az időjárás. A felszínborítás biztosítja a megfelelő nedvességtartalmat és a víz körforgását. (Érdekesség egyébként, hogy a szabad vízfelszín és egy erdőborított talajfelszín ugyanolyan hőkapacitással rendelkezik.) Egyszerű statisztikai adat, hogy az országban ott a legalacsonyabb a termésarány, például búzából, ahol a legszabályozottabb a Tisza medre. A beavatkozás beavatkozást szül. Ma az általános vízszintsüllyedés a probléma, amely az emberi beavatkozás révén a medersüllyedés következménye. Ahhoz tehát, hogy vízszintemelkedést érjünk el, újabb beavatkozások szükségesek, de ezzel kapcsolatban létezik – az említett – iparszerű és természetközeli gazdálkodási hozzáállás is. Bízom abban, hogy írásom eddigi érveléséből kitűnt, hosszú távon melyik a kifizetődőbb, még ipari szempontból is.
Felmerül a kérdés, hogy mit tehetek én, a legkisebb sejt a rendszerben, aki mit se’ sejt (szabadon a Jazz+az: Mit tehet a sejt?-je után)? Sok mindent. Például a saját kertemben permakultúrát alkalmazok. Bill Mollison kutató biológus fogalma alapján a permakultúra egy fenntartható emberi környezetet teremtő tervezési rendszer, melynek etikai alapelve a Föld és az emberek védelme, valamint a javak igazságos elosztása. Ösztönzöm továbbá a körülöttem lévőket az erre való átállásra. Teszek azért, hogy a köztudatba beépüljön a víz fontossága, néha például előtérbe helyezem a környezetemet a saját közérzetemmel szemben. Figyelembe veszem a környezetre gyakorolt hatásokat. Nem használok klímaberendezést, nem mosogatok folyóvízben, nem tusolok 40 percig, nem indítok be két ruhadarabért mosógépet, az összegyűjtött esővizet szétterítem a kertemben, és ezzel locsolom a szobanövényeket is. Perspektívát váltok, és alázattal állok a tájhoz és a természethez. Megértem, hogy azért van, hogy nekünk jó legyen. Hiszen ha például a mikrokörnyezetemben elősegítem a vízkészlet normál ütemű visszatöltődését, akkor már tényleg egy csepp lehetek a tengerben. De sok csepp nagyon sok mindenre képes, gondoljunk csak bele (ha véletlen a nyakunkba esik egy az ereszről).

Továbbá ha felelős döntéshozó vagyok, akkor a saját hatáskörömben igyekszem a természeti megközelítésű megoldásokat alkalmazni. A legjelentősebb hatású tájhasználók ugyanis a politikusok, a közgazdászok, a fő gazdasági szereplők, a döntéshozók. Ezért fontos az edukáció, hiszen egy társasággal azt lehet csinálni, amit megenged.

„Csak egy Föld van, de 2050-re a világ úgy fog fogyasztani, mintha három lenne.”

Ezzel a kezdőmondattal tette közzé az Európai Bizottság 2020 márciusában a tisztább és versenyképesebb Európát szolgáló, körforgásos gazdaságra vonatkozó új cselekvési tervét. Az egyik legfontosabb európai döntéshozó intézmény igyekszik valamit tenni. Igaz, kissé drámai módon fogalmaz, de színdarabokat sem azért nézünk, hogy semleges érzéseket váltson ki belőlünk.
A brazíliai erdőirtás következményeire visszautalva fontos belátni azt, hogy bármit teszünk, az jelentős hatással van a Föld egészére, még ha nem is egy esőerdő kiirtásával megegyező mértékben.
Balogh Péter gondolata alapján a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás, ami biztosítani tudja az árvízi, az ökológiai és végső soron a megélhetési biztonságot.  Bár az evolúció során eltávolodtunk a vízi élőlényektől, de az emberiség lételeme továbbra is a víz.

Szerző: Bogdány Virág

Felhasznált internetes források:

• https://www.nature.com/articles/s41558-022-01558-4
• https://ng.24.hu/fold/2023/01/10/amazonia-erdoirtasa-befolyasolja-tibet-idojarasat/
• https://greendex.hu/korkoros-gazdasag-lehet-a-valasz-a-szemethelyzetre-mitol-olyan-jo-a-korkoros-gazdasag/
• https://www.eesc.europa.eu/hu/taxonomy/term/5618
• https://circulareconomy.europa.eu/platform/en
• https://www.isoforum.hu/media/programnaptar/files/4NyistCseav3.pdf
• https://eur-lex.europa.eu/resource.html?uri=cellar:9903b325-6388-11ea-b735-01aa75ed71a1.0003.02/DOC_1&format=PDF
• https://www.un.org/sustainabledevelopment/sustainable-consumption-production/
• https://circularhungary.hu/

A kiemelt kép forrása: csrhungary.eu