Visszaérkezünk a szállásra, majd, kis pihenés és zuhanyzás után, szép lassan összegyűlünk az egyik szobában. Egy franciaágy, egy teakonyha, és egy kis ebédlőasztal. Ezeken túl nincs más, csak pár szabad négyzetméter, és egy terasz, ami kapóra jön azoknak, akik sűrűn szeretnek levegőzni. Ők ilyenkor kimennek, de a résnyire hagyott teraszajtón beszökik a fagyos hegyi levegő, és vele együtt a meleg tehénszag. Bent szól a JBL, minden stílus előfordul. Eklektikusak vagyunk amúgy is. Az asztalon vörösbor és társasjáték, körülötte kipirult arcú, megfáradt, de lelkes kollégisták. Nincs sok hely, de valahogyan elférünk, még a legnépszerűbb pillanatokban is, amikor mind a tizennégyen ott vagyunk. Van, aki az ágyban fekszik, van, aki szék híján a helyi gymből kölcsönvett fitnesszlabdán ül. Az este eltelik, a levegő és a bor fogy, a sör és a lelkek meg idővel maguktól kiloccsannak. Sokat nevetünk, néha sírunk és köhögünk is, mert hát előfordul konfliktus és betegség is közöttünk. Megtudunk egymásról jót is, rosszat is. Barátkozunk. – Csapody Sebestyén, a Ludovika Collegium és az ELTE GTK Nemzetközi gazdálkodás szakos hallgatójának szubjektív élménybeszámolója az LC első közös sítáboráról, melyre Ausztriában került sor, az alábbiakban olvasható.

Lammensdorf, Karintia. Hatnegyvenöt, ébredés. Így telnek a reggelek: kicsit fáradtan, kicsit kótyagosan, de kikelünk az ágyból. Első gondolatként gyorsan megbánjuk az előző este utolsó utáni pohár borát, de tűnődni nincs idő. A helyzet adott: sok a síelni vágyó, kevés a fürdő, és nyitásra a pályán kell lenni. A sietős reggeli alatt már hallatszik is a vezénysző: chop-chop!, amely három nap alatt szállóigévé öregedett, annyit emlegettük. Közben egymást kerülgetve készülődik mindenki: hol a nadrágom? Hol a nyaksálam? Egy-két fricska, egy-két valóban őszinte gesztus, és mindenki elkészül csak kicsivel a megbeszélt időpont után.

Még Budapesten, az indulás előtti nap délutánján érkezett a hír, hogy az egyik sofőrünk megsérült egy másik sítúrán, és kocsistul külföldön ragadt. Főszervezőnk ekkor éppen délutáni alvással hangolt a másnapi útra; felkeltettük. Egy-két huszárvágás, és meg is találta a megoldást: irány Eger, még az este, ahol az S.O.S. kölcsönkérhető csereautó tartózkodott. Jobbulást, Beni, és szép volt, Levi!

Másnap, reggeli agytorna gyanánt, tetriszeztünk a bőröndökkel, sikeresen! Minden és mindenki befért, de más már nem, tömött autók, tömött tetőboxok. Beszállás, indulás. Az autók összetétele valahogy így nézett ki: a sofőr, a mitfahrer, az ügyeletes DJ, és szegény, tehetetlen utasok, akik hét órán keresztül tűrték és hallgatták az első három szimultán és sokszor kaotikus tevékenykedését.

Az utazás furcsa módon ellentétes hatással volt az utasokra és a sofőrökre. Míg utóbbiak bölcsebbek lettek egy-két hibával, előbbiek pár évet öregedtek az út során. Kényszer- és kényelmi megállókat azért közbeiktattunk (néha elvétettünk egy-egy autópálya-kijáratot), de épségben megérkezett mindenki. Még az osztrák szerpentineken való kanyargást is bírta a nagy többség gyomra. Kalandos utunk volt.
A helyszínen gyönyörű táj, tehénszag, egy klasszikus alpesi vendégház és egy klasszikus osztrák házaspár várt minket. Akik egyből, szobáink után nem voltak restek bemutatni nekünk rigolyáikat sem. Ezeket leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy a legtöbb mindent nem szabadott csinálni, és amit igen, azt is inkább úgy, ahogyan ők gondolták. Spontaneitásnak, intuíciónak helye nem volt.

Kilencharminc, már kint a pálya aljában, Katschberg, Nassfeld, Turracher Höhe. Leparkolunk, mindenki megkeresi a sílécét, síbotját, bakancsot húz, és indulunk is a felvonóhoz.

A sok kapkodás, az összes macera és fáradozás, amely a síeléssel jár, a hegycsúcsra érve hirtelen értelmet nyer. Gyönyörű kilátás, havas hegycsúcsok mindenütt, napsütés és gondtalanság, ez vár minket odafent. Csak sportolni kell, és élvezni, miközben a természetben lehetünk, olyan helyeken, ahol amúgy sosem járnánk. Onnan fentről nem csak a kilátás szép, mintha az életünket is más perspektívából látnánk, mintha fentről nézhetnénk, hogy itthon hogyan éltünk eddig, mit csináltunk, és mit nem. Kiszakadtunk a hétköznapokból, és most megvan a lehetőségünk, hogy rendezzük sorainkat, hogy egy-két elkallódott puzzledarabkát a helyére tegyünk. Minden egyszerűbbnek és egyértelműbbnek tűnik, a valódi értékek kiviláglanak, ezekbe gyorsan belekapaszkodunk, elhatározzuk, hogy sosem engedjük el őket. Láthatóvá válnak azonban az elmúlt években elkövetett, igaznak hitt, de mégis végtelenül gyarló tetteink is, mintha szembejönnének, ahogyan csúszunk le a pályán. A magasság és a síelés alázatra is nevelnek bennünket. A sok esetlen mozdulat ott, a hegy tetején, lécekkel a lábunkon, a teljes kiszolgáltatottság érzetét kelti. Ezeken a mozdulatainkon keresztül a múltból egyszerre elénk kerül minden gyerekkori traumánk, elénk kerülnek, és egy elkerülhetetlen feladat elé állítanak minket. Meg kell vizsgálnunk, hogy melyeket sikerült feldolgozni, meghaladni, és melyek élnek velünk a mai napig. Veszélyes, de izgalmas feladat ez. Nem érdemes túl nagy mellénnyel belekezdeni.

Összességében a látvány, a tevékenység és a pillanat segít kicsit rendbe szedni a gondolatainkat, segít számot vetni az elmúlt évekkel, időszakokkal. Az ember a helyére kerül.

Felcsatolunk, indul a síelés. A pályán persze szétszóródunk, ki-ki a maga útján, a maga sebességével. Van, aki száguldozik, van, aki tanulgat még, csiszolgatja a technikáját, de mind csúszunk, síelünk, húzzuk az íveket, élvezzük, és ha leértünk, kezdjük elölről. Kör kör után.

Az első nap Katschbergen voltunk, gyönyörű idő volt. Szikrázó napsütés, mínusz pár fok és jó pályák. Szétváltunk kisebb csapatokra: van, aki egyedül síelgetett, van, aki barátkozott a körülményekkel, voltak, akik felkeresték a gyorsabb pályákat, mások maradtak a lankásabb terepeken.

A második napon nem volt ilyen szerencsénk az időjárással. Hatalmas köd volt. Fent a csúcson nagyjából másfél méteres volt a látótávolság, de lent sem volt sokkal jobb a helyzet. Eleinte bosszankodtunk, de végül ez is jól alakult. Délben mind beültünk az egyik hüttébe, és ott ebédeltünk, pihentünk, és vártuk, hogy hátha felszáll a köd, hiába. A kimerült és amúgy is alváshiányos srácok, Árpi, Sebi és Álmos úgy döntöttek, hogy alszanak egyet (egymásra és a hütte asztalára dőlve). Ez, mint később kiderült, inkább volt vakmerő, mint bátor lépés. Békésen aludtak ugyanis, mit sem sejtve, amikor arra kanyarodott egy mókás kedvében lévő pincér, megállt mellettünk, a fiúkra meredt, és egyszer csak acélos és harsány hangon, kérlelhetetlen alpesi stílusban elordította magát: nicht schlafen, was ist das?! Es ist ein Restaurant! Az alvók felriadtak, de az ébren lévők arcán is az értetlenség jelei mutatkoztak. A helyzet megkívánta volna, hogy a pincér egy nevetéssel jelezze, hogy ez bizony az, amit titkon mindenki remél: vicc. Erre azonban még várni kellett. Pincérünk kitartott, élvezte, hogy uralja a pillanatot, a feszültség nőtt, ő szigorúan nézett, mi pedig csak vártunk és vártunk… A végén azért megkegyelmezett nekünk, és elnevette magát. Sóhaj és megkönnyebbülést jelző nevetés volt a válaszreakció, de szólhatott volna taps is, mivel zseniális performance-t láthattunk.

Így zárult az ebédszünet. Délután még csúsztunk párat a szűnni nem akaró ködben, majd hazamentünk. Elfáradtunk nagyon, ez meglátszott mindenkin. Ködben nehéz síelni, nagyon kell koncentrálni. Fejben is, izomban is ott kell lenni minden pillanatban.

A harmadik napon Nassfelden jártunk. Itt ismét szép időnk volt. Hatalmas, széles pályák, nagy kanyarok, kellemes tempó, és egy sárkány. Ezek jellemezték a napot. Egyikünk ugyanis, Nóri Fogatlannak (lásd: Így neveld a sárkányodat című animációs film) öltözve síelte végig ezt a vasárnapot. Vidám vasárnap volt.

Két kanyar között elveszítjük egymást, a következőben pedig mellénk csúszik egy ismerős: van, hogy bár azt hisszük, velünk van, akit követünk, amikor utolérjük, kiderül, hogy idegen. Előfordul az is, hogy a felvonóról vagy a pályán, nagy távolságból kiszúrjuk egymást. Egy ismerős LC-s pulcsi, esetleg egy sárkányfarok, vagy csak egyikünk jellegzetes síkabátja, ezek mind segítenek a tájékozódásban. Így alakulnak a napok. A tervezés és a véletlenek egyvelege, aminek üdvös következménye, hogy rengeteg a találkozás, és majdnem mindenki síel majdnem mindenkivel.

Van, hogy hüttében ebédelünk, van, hogy pénz és időspórolás miatt a felvonón esszük meg az előző este készített szendvicseket. Előfordul olyan is, hogy az ebéddel mit sem törődve az egyik hütte előtt beállunk táncolni a helyi DJ zenéjére, felrázva ezzel a többi vakációzót, és távozáskor bulit hagyva magunk mögött. Hegyi buli marad utánunk, magashegyi buli, 2000 méteren. A teremtés és az alkotás erejét zavarba ejtően blaszfémikus ilyen magasságokban megtapasztalni. Nem gyerekjáték. Nyomot hagyunk, mint a jó LC-sek, nyomot hagyunk a hóban is.

Hétfőn, az utolsó napon a Turracher Höhén voltunk. Napsütés, gyönyörű kilátás, jó pályák vártak ránk itt is. A sítábor záróceremóniáját a csúcson tartottuk. Délután kettőkor LC-s pulcsiban gyülekeztünk a főfelvonó tetejénél. A korán érkezők a kamera előtt pózolva várták a pontosakat, akik meg is érkeztek, épp időben ugyebár, ők csak úgy tudnak. Itt készült el a tábor eleje óta tervezett fotó, a közös LC-pulcsis kép, mert „a végén mindenki összeáll egy képpé“. Mi még pezsgőt is bontottunk, amiről kiderült, hogy ugyanúgy pukkan magashegyi légnyomáson, mint egy szilveszteri nappaliban. A pezsgő és a képek után végül közösen, mind egyszerre indultunk az utolsó csúszásra. Lent a parkolóban már vártak a megpakolt autók, itthon meg a feladataink: indulnunk kellett. Indultunk.

Az utolsó csúszás. Nézzük a tájat, próbáljuk elraktározni a látványt, figyelünk közben a pályára, a kanyarokra és az élváltásokra koncentrálunk, igyekszünk kiélvezni minden egyes mozzanatot, ügyelve közben arra, hogy nehogy elessünk, nincs rosszabb, mint az utolsó pillanatos sérülés, de azért pezseg még a vér, csak meg kéne húzni a végét, a hajrát, a célegyenest. Érkezik a veszélyes és elkerülhetetlen gondolat. Ilyen dilemmákkal játszadozunk, de közben fejben már itthon járunk. Mi lesz másnap, mi lesz azután, milyen lesz az életünk, hogyan folytatódik?

Az utolsó kanyarokat a fáradtkás megkönnyebbülés és a komor melankólia érzései határozzák meg. Örülünk, hogy lassan leérünk, hogy mindenki jól van, és hogy senki sem sérült meg, de közben érezzük, hogy valami elmúlik, valami nagyon jó itt most véget ér. Még két kanyar, és végállomás. A megérkezés megnyugtató érzése itt már elő-előbukkan bennünk, ami kárpótol minket, és feledteti a melankóliát.

Lent vagyunk. Lecsatolunk.

Az autóknál gyors öltözködés, pakolás, egyeztetés, és már indultunk is. Ekkorra a sofőrök már elég kérdéses állapotban voltak, vezetéshez nem feltétlenül ideálisban, a felelőtlenség határán. Négy nap síelés, négy nap kevés alvás, és a sok vezetés. Pedig ekkor kellett igazán résen lenni, még haza kellett érni. Teljes fókusz. Vállukat nyomta a felelősségtudat, testüket és szívüket pörgette az energiaital, de az alváshiány így is kiütközött, az ellen nem volt mit tenni, este aludni kellett volna.

Két autó, 14 ember, 6 órás út, amely hasonlóan telt, mint odafelé. Egy-két gyors megálló, zene megállás nélkül, artikulálatlan éneklés, nevetés, néha csend és nyugodt beszélgetés. Így ütöttük el az időt. Kint már sötét volt. Az utasok néhol elaludtak, ha felébredtek, csatlakoztak az énekléshez, vagy csak nézték a tájat, esetleg magukat az ablakban, ha ki már nem láttak rajta.

Az út a fáradtság ellenére biztonságban telt. Szerencsére mindkét autóban akadt jelentkező, aki át tudott ülni a volán mögé, és a sofőrök is legyőzték büszkeségüket, szóval félúton váltottunk.

Turracher Höhe, Bécsújhely, Sopron, Győr, Tatabánya – így értünk Budapestre.

Az első autó utasai már hazaértek, fáradtan pakolásztak a kollégium garázsában, amikor eleinte még halk, de egyre erősödő zeneszóra lettek figyelmesek: a Final countdown szólt a csapat második felének közeledő autójából. Megérkeztek ők is, konstatálták az ott lévők, és abban a pillanatban a Citroën kisbusz be is fordult a garázsba. Tapsvihar és nagy öröm fogadta őket, majd egyből egy jóbaráti megjegyzés: itt vagytok, másodikok lettetek, azért az sem rossz. Mert hát közösség ide, közösség oda, biztonság így, biztonság úgy, ez azért mégiscsak verseny volt, tudta jól mindenki. A versenynek pedig helyezettjei vannak, ez esetben egy első és egy második helyezettje. Szépen csillog az ezüst is, de az arany az arany.

Lent vagyunk a garázsban. Beszélgetés, nevetgélés, elhangoznak az utolsó poénok is, majd szép lassan a megérkezés által előidézett kicsattanó jókedv megfáradt vidámsággá szelidül. Mindenki pakol, cipeli a bőröndjét, vonszolja a sílécét, megkeresi bakancsát, kesztyűjét, sínadrágját. A holmik elfogynak, az emberek felszállingóznak, a lift emeletenként megáll, kiszállunk, és mindenki elvonul a maga szobájába. Lent csak az autók maradnak, a garázs kiürül. Csend van, hideg és sötét.

Kis pihenés és zuhanyzás után, szép lassan összegyűlünk a harmadik emeleti konyhában. Bent égnek a lámpák, meleg van, és halk moraj. Vacsorázunk. Csörögnek a tányérok, szisszennek a búcsúsörök, és forr a víz a gyógyteához. Érkeznek a kollégium lakói, azok is, akik most nem jöttek velünk a sítáborba. Beszélgetünk, az újaknak elmagyarázzuk a táborban keletkezett vicceket, hogy mostantól kin, miért kell nevetni, kit mivel kell bosszantani, anekdotázunk.

Ez esetben nem nyúlik hosszúra az este, kimerültünk, a fáradtságtól ég az arcunk, mintha lázasak lennénk. Megállunk egy sörnél. Másnap mégiscsak munka van. Fel kell kelnünk, az élet szerencsére megy tovább. Az első ember már elköszönt, talán már alszik. Egyesével követik őt a többiek, végül a konyha is kiürül. A lámpát lekapcsolom, alszom én is. A sítábor véget ért, elmúlt. Emlék és élmény marad.

Írta: Csapody Sebestyén
Fotó: Kovács Anna