A jogerő fogalma már a római jogban megjelent, majd később a 19. században került mélyebb dogmatikai kidolgozásra. E dogmatikai megalapozás kezdetben a polgári peres eljárások során született döntések jogerejét érintette, később a büntetőeljárás és a közigazgatási eljárás is előtérbe került. Írásom célja a jogerő fogalmának és céljának rövid bemutatása, továbbá szeretnék bepillantást nyújtani az egyes jogágak „jogerő” fogalmába, ezzel rávilágítani az egyes eltérések okaira. – Vadon Barnabás, a Ludovika Collegium, a PPKE JÁK Jogász osztatlan képzés, valamint a BGE Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgatójának elemzése az alábbiakban olvasható.
A jogerő elméletileg a bíróság vagy hatóság döntésének véglegességét jelenti. Ennek összetevői a megtámadhatatlanság, a megváltoztathatatlanság és a végrehajthatóság. A szakirodalom a jogerő fogalmának részeként megkülönböztet alaki és anyagi jogerőt. Az alaki jogerő a döntés megtámadhatatlanságát jelenti, azaz az adott döntés rendes jogorvoslattal többé nem támadható. Az anyagi jogerő ezzel szemben a döntés megváltoztathatatlanságát jelenti, tehát a döntést semmilyen jogorvoslattal – legyen az rendes vagy rendkívüli – nem változtatható meg. Az anyagi jogerő beálltával tehát a döntés ítélt dolog, „res iudicata”, amelyet teljes egészében Ulpianus úgy fogalmazott meg, hogy „res iudicata pro veritate accipitur” („a jogerősen ítélt dolgot igazságként kell elfogadni”). Az érdemben elbírált jog iránt tehát ugyanazon felek, ugyanazon tényalapból keresetet nem érvényesíthetnek, az ítélet tartalma a felek között szabálynak minősül. A végrehajthatóság mindezekhez úgy kapcsolódik, hogy az alaki jogerőre emelkedett döntések végrehajthatóak, tehát a velük szemben benyújtott rendkívüli jogorvoslatoknak a végrehajtásra főszabály szerint nincsen halasztó hatályuk. A végrehajthatóság annyit tesz, hogy a marasztalt fél köteles tenni, nem tenni vagy tűrni valamit, amit a bíróság kötelező magatartásként részére megszab, ellenkező esetben kényszerrel szerez érvényt ennek.
Megjegyzem, eltérő álláspontok vannak arra vonatkozóan, hogy megkülönböztethető-e alaki és anyagi jogerő, vagy csupán egy jogerő van, ami azt jelenti, hogy a döntés nem támadható meg. Magyary Zoltán álláspontja szerint az alaki jogerő az, amit jogerő alatt értünk, az anyagi jogerő csupán az alaki jogerő következménye, minthogy a döntés ítélt dolog, így ugyanazon jogalapon indított kereset automatikusan elutasításra kerül.
A jogerő célja a jogbiztonság érvényre juttatása, tehát hogy a felek egy adott jogviszonyra tekintettel az ítélet rendelkezését tartsák irányadónak. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) garantálja a jogorvoslathoz való jogot, amely alapul szolgál a jogbiztonság megvalósulásának, ugyanakkor olyan jogorvoslati rendszer, amely a döntések végleges igazságként történő elismerésére nem állapít meg egy határt, éppen hogy a jogbiztonság ellen dolgozik, hiszen a felek nem tudják, hogy egy adott vitás jogviszony tekintetében milyen kötelezettségek terhelik őket, vagy adott esetben az alapján milyen követelésekkel élhetnek. A döntést egy ponton a feleknek magukra nézve igazságként kell elfogadniuk, nem lehet a végtelenségig jogorvoslat iránt igényt előterjeszteni. De mi a helyzet akkor, amikor az anyagi (materiális) igazság nem jut érvényre egy döntés jogerőre emelkedésével? Erre a jogágak eltérő funkciója és elvei adhatnak magyarázatot.
A polgári peres eljárások középpontjában a kereset áll, mely a bíróhoz címzett felhívás, hogy a jogvitát bírálja el, illetve a jogsérelmet orvosolja. A peres eljárás középpontjában a felek állnak, a szubjektív jogvédelem. A felek közötti jogvita elrendezése érdekében igénybe veszik az állam által biztosított „szolgáltatást”, egy bíróságot, aki rájuk nézve kötelező, és kikényszeríthető döntést hoz, mindezt ahelyett, hogy bírói út nélkül rendeznék azt egymás között. Így a polgári pert a rendelkezési elv szövi át: a felek a per tárgyáról, perbe vitt jogaikról szabadon rendelkezhetnek. Ők szolgáltatnak bizonyítékokat, amivel megszabják a bizonyítás kereteit. Ők szolgáltatnak tényeket és beadványokat, és a bíróság a felek által szabott kereteken belül dönti el a jogvitát. Így elmondható, hogy a polgári peres eljárásokban semmiképp nem az anyagi igazság kiderítése a cél, különben a bíróság mindent megtehetne annak kiderítése érdekében, például bizonyítást rendelhetne el. Az eljárás célja és a jogerő funkciója sokkal inkább a rendelkezésre bocsátott információk alapján a véglegesség igényével történő döntés meghozatala a jogvita tárgyát illetően.
A polgári jogerő lényege a pernyugtatóhatás. Ha a bíróság döntött egy tulajdonjogi vitában vagy egy kártérítési igényben, a felek nem indíthatnak újabb pert ugyanabból a ténybeli alapból kiindulva ugyanazon jog iránt (negatív hatás). Ugyanakkor a jogerős ítélet kötőereje azt is jelenti, hogy más bíróságoknak vagy hatóságoknak tényként kell elfogadniuk az ítéletben foglaltakat (pozitív hatás).
Az eltérés a többi jogághoz képest itt abban rejlik, hogy a polgári jogerő elsősorban a felekmagánérdekét és a forgalom biztonságát védi. A rendkívüli jogorvoslatok (például a perújítás) köre itt viszonylag szűk, mert a törvényalkotó abból indul ki, hogy a feleknek maguknak kell gondoskodniuk jogaik érvényesítéséről az eljárás alatt.
A büntetőjogban a jogerő funkciója jelentősen eltér a polgári jogétól. Itt nem két egyenrangú fél vitájáról van szó, hanem az állam büntetőigényének érvényesítéséről az egyénnel szemben.
A büntetőjogi jogerő legfontosabb megnyilvánulása a „ne bis in idem” elve: senkit sem szabad kétszer ugyanazon bűncselekményért vád alá helyezni vagy elítélni. Itt a jogerő lényege az egyén védelme az állami hatalommal szemben.
Fontos különbség azonban a materiális igazság keresése. Sokáig a materiális igazságosság kiderítése volt a büntetőeljárás célja, majd az új Be. tv. („büntetőeljárásról szóló törvény” – a szerk.) hatályba lépésével ezt felváltotta a processzuális igazság iránti igénnyel. Az anyagi igazság elve azt követeli meg, hogy a bíróság ítélete a tényleges, objektív valóságot tükrözze. Ezzel szemben a processzuális igazság nem az objektív valóságot, hanem a szabályszerű eljárás során megállapított igazságot tekinti mérvadónak. A processzuális igazságfelfogás a tisztességes és garanciákkal védett eljárást tekinti elsődlegesnek, amely biztosítja a terheltek jogegyenlőségét. A jogbiztonságot az írott jogban rögzített, utólagosan is ellenőrizhető biztosítékokon keresztül valósítja meg. Az „igazság mindenáron való keresése” a gyakorlatban évtizedekig tartó pereket eredményezett. A jogalkotó felismerte, hogy a késedelmes igazságszolgáltatás valójában megtagadott igazságszolgáltatás. A társadalmi béke és a jogerő hamarabb áll be, ha az eljárás koncentrált. Így maga az eljárás is lényegesen gazdaságosabb: az új törvény bevezette az előkészítő ülést és az egyezséget a bűnösség beismeréséről. Ha a vádlott beismeri a tettét és lemond a tárgyalásról, a bíróság nem folytat le bizonyítást – tehát nem keresi az anyagi igazságot tovább, hanem elfogadja a felek által konszenzusos úton létrehozott processzuális igazságot. Az új Be. kimondja: a vád bizonyítása a vádlót (ügyészt) terheli. Ha az ügyész nem indítványoz egy bizonyítékot, a bíróság – főszabály szerint – nem köteles azt hivatalból beszerezni. Ez a váltás a processzuális igazság alapköve.
Az Alaptörvény XVIII. cikk (1) bekezdésében rögzíti a bírósághoz fordulás jogát, a tisztességes és észszerű időn belül lezajló nyilvános eljárást, azonban az Alkotmánybíróság több határozatában rögzítette, hogy az Alaptörvény nem az anyagi igazság elérésére ad alanyi jogot, hanem a tisztességes eljáráshoz. A jogállamiság garanciája nem az, hogy a bíró tévedhetetlen legyen, hanem az, hogy a döntéshez vezető út (az eljárás) legyen jogszerű, ellenőrizhető és kiszámítható.
Míg a polgári jogban a jogerő sokszor fontosabb a ténybeli igazságnál, a büntetőjogban a jogerő „áttörhetőbb”. Ha utólag kiderül, hogy egy elítélt ártatlan, vagy olyan új bizonyíték merül fel, amely alapjaiban változtatná meg az ítéletet, a perújítás intézménye tágabb teret kap. Itt a jogerő célja nem csak a béke, hanem az, hogy az állam büntetőhatalma törvényes és igazságos keretek között maradjon. Úgy is mondható, hogy a büntetőjog ultima ratio jellegéből, szigorú szankciórendszeréből fakadóan nagyobb tér van a rendkívüli jogorvoslatok előterjesztésére.
Érdemes megjegyezni, hogy a magyar jogalkotó nem dobta ki teljesen az igazság igényét. Az új Be. 163. § (2) bekezdése nem „anyagi igazságról”, hanem „valósághűtényállásról” beszél: „A bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza.”
A szóhasználat szándékos: a „valósághű” kifejezés elismeri az emberi megismerés korlátait. A bíróságnak nem az abszolút igazságot kell megtalálnia, hanem egy olyan tényállást, amely a törvényesen beszerzett bizonyítékok alapján a valósághoz a lehető legközelebb áll, és amely elegendő a büntetőjogi felelősség megállapításához.
A közigazgatási jogban az Ákr. (Általános közigazgatási rendtartás – a szerk.) változtatása, hogy főszabályként eltörölte a szervezeten belüli fellebbezést. Korábban a „hierarchikus kontroll” jegyében szinte minden döntés ellen lehetett a felettes szervhez fordulni. Ennek oka elsősorban az eljárások gyorsítása és a hatékonyság: a kétszintű közigazgatási eljárás (hatóságtól a felettes hatósághoz, majd onnan a bírósághoz) rendkívül lassú volt. Sokszor a másodfokú hatóság csak formális döntést hozott, ami feleslegesen nyújtotta meg a jogvitát. Az új rendszerben a döntés után azonnal megnyílik az út a bírósághoz.
A fellebbezés nem szűnt meg teljesen, csak kivételessé vált. Ott maradt meg, ahol azt a törvény kifejezetten megengedi. A törvény 116. § (2) alapján „fellebbezésnek van helye, ha a határozatot a) a képviselő testület kivételével – helyi önkormányzat szerve, vagy b) rendvédelmi szerv helyi szerve hozta”.
A közigazgatási jogban az Ákr. újonnan a „véglegesség” kifejezését használja, mely megegyezik az alaki jogerő jelentésével. Annak, hogy miért nem az „alaki jogerő” terminológiát használja, főként dogmatikai oka van. A klasszikus jogelmélet szerint a jogerő (annak anyagi értelmében, a resiudicata) a független bíróságok döntéseinek sajátja. A bírósági ítélet az állami akarat végleges és megmásíthatatlan kinyilvánítása. Ezzel szemben a közigazgatási határozat – természetéből adódóan – kevésbé statikus. A közigazgatási hatóság saját döntését bizonyos esetekben (jogszabálysértés esetén, vagy ha új tény merül fel) módosíthatja vagy visszavonhatja. Továbbá míg egy bírói ítéletet csak rendkívüli és szigorú feltételek mellett (pl. perújítás) lehet bolygatni, a közigazgatási határozat felett ott áll a bírósági kontroll és a felügyeleti jogkör. A jogalkotó ezért a „véglegesség” szót választotta annak jelzésére, hogy a hatósági szakasz lezárult, a döntés végrehajtható, de ez nem jelenti a bírói értelemben vett abszolút megmásíthatatlanságot. A hatósági döntések tehát véglegessé válásukkor végrehajthatóak lesznek, a közigazgatási per megindítása főszabály szerint halasztó hatállyal nem bír. A jogerő funkciója ez esetben a hatósági döntés végrehajthatósága és a szerzett jogok védelme.
Összegzésképp az említett jogágankénti jogerő-koncepciók több kérdést is felvetnek. A jogbiztonság és igazságosság kérdése az első: meddig tágítható a perújítás vagy a felülvizsgálat köre anélkül, hogy az aláásná a jogerőbe vetett bizalmat? Milyen határidőt kell biztosítani egy rendkívüli jogorvoslatra irányuló eljárás megindítására? Mikortól fontosabb már az ügy lezárása, mint a tényleges igazság kiderítése?
Említettem már fentebb az Alkotmánybíróságot. Az új Abtv. (Alkotmánybíróságról szóló törvény – a szerk.) hatálybalépése óta az Alkotmánybíróság feladatköre áttevődött az absztrakt normakontroll tevékenységről a „valódi” alkotmányjogi panaszok elbírálására. Így az Alkotmánybíróság fő funkciója az egyedi ügyben hozott bírói döntések alaptörvénysértő mivoltának vizsgálata, adott esetben ennek megállapítása és megsemmisítése. Az Alkotmánybíróság így az igazságszolgáltatás hatalmi ágának irányába tolódott, mivel tulajdonképpen egy újabb fórumon lehet egy bírói döntést támadni, azonban kizárólag annak alapjogsértő mivoltára alapozva – ez az oka, hogy nem az igazságszolgáltatási rendszer része. Azonban előfordul, hogy az Alkotmánybíróság – bár döntéseiben ettől következetesen elhatárolódik – ténybíráskodást végez, tehát nem kizárólag a megállapított jogerős tényállás és rendelkezés alapjogsértő mivoltát vizsgálja (tehát hogy összhangban áll-e az Alaptörvénnyel; ennek eldöntése elsősorban az Alaptv. értelmezését kívánja meg), hanem a tényállást is értelmezi. Így ha az Alkotmánybíróság megsemmisít egy jogerős bírói ítéletet, az alapjaiban kérdőjelezi meg a hagyományos jogerőfelfogást.
Utoljára pedig a korábban említett dogmatikai problémák is kérdéseket vetnek fel: lehet-e különbséget tenni alaki és anyagi jogerő között? Melyik áll be hamarabb? Mindig az alaki jogerő először, vagy előfordulhat olyan is, hogy az anyagi jogerő megelőzi az alaki jogerő beálltát?
A jogerő kérdésköre rendkívül szerteágazó, ugyanakkor megállapítható, hogy a polgári peres, a büntető-, és a közigazgatási ügyben folytatott eljárásokra vonatkozó jogerő-koncepciók jól alkalmazkodtak az eljárások hatékonyságának, gazdaságosságának és a jogbiztonság biztosításának megőrzéséhez.
Szerző: Vadon Barnabás
A szöveget gondozta és a képeket válogatta: Tinkó Máté
A kiemelt kép forrása: https://vaquill.com/img/blog/res-judicata-cover.webp