Dévényi Júlia, a Ludovika Collegium és a PPKE JÁK jogász osztatlan képzésének hallgatója készített interjút Juhász Judit Prima Primissima díjas újságíróval, rádiós személyiséggel, az Antall-kormány kormányszóvivőjével, aki jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia köztestületének szóvivője. Az elismert szakemberrel karrieréről, életútjáról, gondolatairól beszélgettünk.
Mi volt, ami arra inspirálta, hogy a rádiózásban kezdje el karrierét?
Gyermekkoromban rendkívül nagy hatással volt rám a RÁDIÓ, így, csupa nagybetűvel, hiszen az egyetlen tömegkommunikációs eszköz volt, amely szinte családtagként tartozott hozzánk. Az Aranycsapattól kezdve a hangjátékokig, a zenei műsorokon át az iskolarádióig minden érdekelt. Eszmélésem óta nagy vágy élt bennem, hogy megoszthassam másokkal az élményeimet, a gondolataimat. Ezért is akartam tanár lenni, de (szerencsére!) egy rádiós tehetségkutató pályázat „eltérített” – megpróbáltam, felvettek, elvégeztem egy tíz hónapos tanfolyamot, s 1973-ban már a Magyar Rádió gyakornoka voltam. Ma is úgy gondolok rá, mint egy csodára.
Hogyan emlékszik vissza a Magyar Rádióban eltöltött éveire?
Hihetetlenül kitágult számomra a világ, s rengeteget tanultam. A Belpolitikai Rovatban dolgoztam csaknem húsz évig, de készíthettem irodalmi, népzenei és ifjúsági műsorokat is, később a televízió is foglalkoztatott, s néhány lapnak is dolgoztam. Nagy mesterek mellett, lépésről lépésre haladtam, felismerve: nem csak nagy lehetőség, óriási felelősség is újságírónak lenni. Sok száz, talán ezernyi riportot, műsort készítettem, és sok-sok emberi találkozás, nem egyszer drámai élmény is felvillan azokból az évekből. Hogy voltak tabutémák is, azokat a hetvenes években már rugalmasabban kezelték a „lektorok”.
A rádiózást 1990-ben hagyta el, amikor felkérték az első szabadon választott kormány szóvivőjének. Mi volt számára a legnagyobb kihívás munkája során? Milyen volt a közhangulat a rendszerváltás időszakában?
Éppen a közhangulatra vonatkozó kérdésben a válasz: rendkívül ellentmondásosak voltak a rendszerváltoztató évek. Kevesen hittek a demokratikus átalakulásban. Az értelmiség jó része kivárt, háttérben maradt. Először a népjóléti tárca szóvivői posztjára kért fel Surján László miniszter, később éppen ő bátorított, hogy vállaljam a kormányszóvivői feladatkört. Nagyon nehéz volt a balliberális sajtó túlsúlya miatt eljuttatni a közvéleményhez a kormányzati döntéseket. Mindössze két közszolgálati televíziós csatorna és egyetlen kereskedelmi tévé, ma már hihetetlen, ugye? Még sehol a duális médiarendszer, a közösségi média nyilvánossága, a mobiltelefon…! S egy súlyosan beteg miniszterelnök, Antall József küzdelme a parlamenti többség megőrzéséért, a békés demokratikus átmenetért, a túlélésért. Aki megnézi a Blokád című filmet, sok mindent megért azokból az időkből. Életem legnehezebb feladata, de semmivel sem pótolható élménye, hogy Antall József közelében dolgozhattam csaknem négy esztendeig.
A Magyar Katolikus Rádió alapító tagjai között is szerepel. Milyen előkészületekkel járt egy ilyen adó létrehozása?
Keservesen hosszú pályázati hercehurca után, amelynek a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtófőnökeként kényszerűen, de eltökélten részese voltam — ez a balliberális, tehát nem éppen egyházias szemléletű kormányzat időszaka –, 2003-ban végre elnyertük az egyetlen megmaradt középhullámú frekvenciát. A rádiónk már első években igazolta: színvonalas, kulturált, morálisan igényes közszolgálati médium. A sugárzási engedély lejárta, tehát hét év után a frekvenciaváltás elkerülhetetlen volt, így én 2011-ben már nem kívántam annak munkálataiban részt venni.
Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia köztestülete szóvivőjeként tevékenykedik, talán éppen a Katolikus Rádiótól való távozásának köszönhetően. Úgy tudom, féltucatnál is több civil szervezet munkájában is részt vesz, közöttük az Anyanyelvápolók Szövetségében, a Mindszenty Társaságban, az Antall József Baráti Társaságban, illetve a Nemzeti Alapítványban is. Melyek azok a legnagyobb kihívások, amelyek a civil szektorban érik?
Egyre nagyobb szükség van a megtartó közösségekre. És mintha kevesebben akarnának önzetlenül dolgozni másokért. Mintha hiányozna a középgeneráció a civil szférában, és kevés a „hadra fogható” fiatal is. S akárhogy is nézzük, a mi civil egyesületeinknek nincs más forrása, mint az állami támogatás. Nehéz összeszedni a működési költségeket, bérleti díjakat, sokan belefáradnak. Magam is kifelé tekintgetek, a férjemre és unokáimra gondolok, jobb lenne több időt töltenem velük. De nem könnyű átadni a feladatokat. És szeretem is azokat, akikkel évtizedek óta együtt dolgozom.
Hogy látta a magyar média látképének fejlődését, és mit gondol, milyen irányt vesz ez a jövőben?
A televíziós és nyomtatott sajtó kínálata kétségtelenül kiegyensúlyozottabb, mint a rendszerváltás utáni években, és a közösségi média révén, no meg az okostelefonokkal, szinte korlátlanul hozzájutunk még azokhoz az információkhoz is, amelyekre a világon semmi szükségünk. S ha nem vigyázunk, nem mi látunk majd többet a világból, hanem rajtunk látnak át azok, akik mindenáron el akarnak nekünk adni valamit. A belső szuverenitás, az önálló gondolkodás képességét megőrizni, a tudás és a műveltség rangját visszaadni létkérdés lesz.
Mit tanult, sajátított el élete során, amit jó lett volna tudnia karriere kezdetekor?
A legfontosabbat tudtam, s ami hiányzott, amire nem lehetett felkészülni, azt pedig át kellett élnem, azért olykor meg is kellett szenvednem. S hogy mi a legfontosabb? A Teremtőtől kapott szeretni tudás képessége.
Szerző: Dévényi Júlia
