Az Egy a Természettel Vadászati és Természeti Világkiállítás 2021. szeptember 25. és október 14. között valósult meg a budapesti Hungexpón. Magyarország legutóbb 50 évvel ezelőtt, 1971-ben rendezte meg az eseményt, amely akkor nagy sikernek örvendett, és több, mint egymillió látogató érkezett a fővárosi és a vidéki helyszínekre, akiknek többsége külföldi volt. Ez kulcsfontosságúnak számított, hiszen a vadászati turizmus ezután pörgött föl hazánkban, és a szocialista blokkban elszigetelt országnak végre valutatartaléka is keletkezett.
Hogy sikerült-e megismételni az 50 évvel ezelőtti sikert? Mi is kimentünk a kiállításra, hogy megtudjuk! A legnagyobb, A jelű pavilonban kezdtük látogatásunkat, ahol több országnak is voltak kiállítóterei. A szlovén és a szerb kiállítótér kiemelkedett a többi közül mind méretben, mind igényességben. Az előbbi kettőn kívül még a törökök képviseltették magukat saját agráriumhoz és vadgazdálkodáshoz kapcsolódó minisztériumukkal.
Rajtuk kívül még megtalálhattuk a pavilonban a bajorokat, Mozambikot, az 1981-es (elég gyengére sikerült) világkiállítás házigazdáit, a bolgárokat, az európai bölényekről híres lengyeleket, a szomszédok közül pedig Szlovákiát és Romániát. Kisebb kiállítóterekkel volt jelen Japán, Szaúd-Arábia, Sao Tomé és Principe, valamint Kuvait, emellett a Türk Tanács is saját standdal rendelkezett.
A hazai erdészettudományi egyetemek, így a MATE és a Soproni Egyetem sem maradhatott ki a kiállításról, valamint az Állatorvostudományi Egyetem is képviseltette magát. A pavilonban nem volt tömeg, és bár tény, hogy a nagy térben eloszlik a sok ember, a kisebb standokon előfordult már az is, hogy nemhogy látogató, de még standoló sem volt. Ezen kívül szinte kizárólag magyar szót lehetett hallani, elvétve találkozott az ember egy-két távol-keleti vagy német turistával.
A nemzetközi kiállítás után a magyar pavilon felé vettük az irányt, amely egy kör alakú kiállítóterem volt, ahol az ember a történelmi Magyarországon vadászható vadfajokról, valamint a magyar vadászat ikonikus alakjairól olvashatott. Róluk egy-egy kisebb szobor is állt a pavilonban, ahol Kittenberger Kálmán, Studinka László, gróf Széchenyi Zsigmond, Nadler Herbert, Fekete István vagy Maderspach Viktor tevékenységéről is olvashattunk. A kiállítótérben külön hely volt a Csodaszarvas-mondakörnek, valamint a nagyszentmiklósi és egyéb kincseket is megtekinthettünk, bár egyenként nem volt odaírva, hogy pontosan mit ábrázolnak, vagy hogy hol fedezték föl őket.
Végül, de nem legutolsó sorban megtekintettük a Hal, víz és ember nevű kiállítást, ami a vízparti élővilágot mutatta be részletesen, emellett egy kis kiállítótere volt a Trianonban elcsatolt országrészek vadászati hagyományának is. A világkiállításnak talán ki lehet jelenteni, hogy messze ez volt a legigényesebb és legszínvonalasabb része.
Összességében a kiállítás – nyilvánvalóan a koronavírus-járvány miatt is – nem akkora siker, mint 1971-ben. Mi viszont úgy gondoljuk, hogy mindenképpen érdemes volt egyszer kilátogatni, hiszen eddig 50 évente csak egyszer adatott meg az országnak, hogy a világkiállításnak adjon helyszínt.
Szerző: Faragó István László
Kép: Frech Helga