A Ludovika Collegium novemberi második közéleti estjén Farkas Bertalan dandártábornok, az első magyar kutató űrhajós osztotta meg életútját és tapasztalatait a hallgatósággal. Az est moderátora Milán Ákos, a Ludovika Collegium hallgatója volt. Az esemény apropóját az adta, hogy éppen negyvenöt éve történt meg a pillanat, amikor a Szojuz–36 űrhajó fedélzetén a magyar zászló először jutott el a világűrbe.
Farkas Bertalan életútját bemutatva mesélt arról, miként jutott el a csillagokig. Gyulaházán, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében nőtt fel, majd Kisvárdán, a Bessenyei György Gimnáziumban tanult, ahol a padtársa hívta meg a Magyar Néphadsereg vadászpilóta-képzésébe. Bár eredetileg nem készült katonai pályára, hamar megmutatkozott tehetsége és kitartása: Szolnokon, majd Kecskeméten is sikerrel teljesítette a többnapos toborzókat. „Minket már tizenhat évesen elkezdtek válogatni” – idézte fel, hozzátéve, hogy minden lépésért meg kellett küzdeniük, és csak a legjobbak maradhattak a pályán.
A vadászpilóta-kiképzés után újabb mérföldkő következett Farkas Bertalan életében. 1972-ben a Hősök terén avatták fel őket vadászpilótákká, ezt követően a pápai vadászezredhez kerültek, ahol 1977 márciusáig szolgált. Ekkor már tapasztalt pilótának számított, amikor 1977 júniusában a Honvédelmi Minisztériumból megérkezett az a bizonyos lista, amelyen az űrhajósjelöltek nevei szerepeltek. A válogatás több lépcsőben zajlott: a kezdeti 240 vadászpilótából végül mindössze heten lettek űrhajósjelöltek. Az első szakaszban még magyar orvosok és mérnökök végezték a szűrést, ezt követően azonban a jelöltek a szovjet űrbizottság felügyelete alá kerültek, ahol már szovjet orvosok, mérnökök, szakemberek vizsgálták őket. A hosszú szűrések után végül ketten maradtak: Farkas Bertalan és Magyari Béla. A döntés 1978 decemberében született meg: ekkor még úgy tűnt, 1979-ben kerül sor a repülésre, de végül 1980. május 26-án indult útnak a Szojuz–36.
A hallgatóságot lenyűgözték Farkas Bertalan történetei, amelyek között nemcsak a saját élményeit, hanem űrhajós elődeinek példáit is felelevenítette. Szó esett K. Ciolkovszkijról, a szovjet tudósról, aki megfogalmazta az űrutazás fizikai alapjait, vagy Alekszej Leonovról, aki 1965-ben elsőként lépett ki úgynevezett „köldökzsinór” (életfenntartó összekötő kábel) segítségével a világűrbe – életét is kockáztatva, hogy visszatérhessen a hajóba. Farkas mesélt Valentyina Tyereskováról, az első női űrhajósról, akivel személyesen többször találkozott: „Három napot töltött Magyarországon, én pedig virággal vártam a reptéren – jó barátság született belőle” – emlékezett vissza az űrhajós mosolyogva.
Az űrutazás részletei mindenkit lebilincseltek: Farkas 1980. május 26-án indult útnak a Szojuz–36 fedélzetén parancsnokával, Valerij Kubaszovval. A háromfokozatú rakéta indításának és a súlytalanság első pillanatának élményét ma is fel tudja idézni: „Amikor a harmadik fokozat leválik, hirtelen nagy csönd lesz, és a kezed egyszerűen a levegőben marad.” A legmeghatóbb történet talán az volt, amikor felidézte a súlytalanság érzését: lánya egyik játékbabáját vitte magával, amelynek gumiszalagja a lebegés közben megnyúlt és eltűnt a kabinban. „Egyszer csak ott úszott előttem a baba, megfogtam, elengedtem, és még mindig ott maradt.” Elmondása szerint két pillanat égett igazán az emlékezetébe – az indítógomb megnyomása és a Földre való visszatérés pillanata. „Ezekre a mai napig tisztán emlékszem” – osztotta meg tapasztalatait.
A nyolcnapos küldetés során Farkas Bertalan háromféle tudományos kísérletet végzett: magyar és szovjet kísérleteket, illetve nemzetközi kísérletek megismétlését. A fedélzeten sokat fényképezett, részben kutatási célból, részben hogy megörökítse a Föld látványát. Továbbá magyar konzerveket, sőt, egy a különleges körülményekre készített, tubusos Unicumot is magával vitt a világűrbe. A beszélgetés zárásaként a dandártábornok szavai emlékeztettek arra, milyen különleges, hogy mindannyian ugyanazon az apró bolygón élünk, amelyet ő egyszer odafentről figyelhetett. „A mi bolygónk csodálatos; éppen olyan, mint egy űrhajó – csak mi magunk vagyunk benne az utasok. Ezt a kis űrállomást, a Földet meg kell védenünk, hogy unokáink unokái is egy egymást támogató világban élhessenek.”
Szöveg: Békés Dominika
Fotó: Hajnal Dominik