„Élj úgy, mintha már leélted volna egyszer az életedet, és az előző életedben ugyanolyan rossz döntéseket hoztál volna, mint amilyenekre most készülsz!” Így határozza meg a logoterápia atyja pszichoterápiás iskolájának kategorikus imperatívuszát.
Viktor Frankl személyesen átélte a náci koncentrációs táborok borzalmait, ám leghíresebb műve korántsem pusztán egy tényekre szorítkozó beszámoló. A Bécsben született zsidó származású neurológus és pszichiáter négy különböző tábort is túlélt, többek között az auschwitzit is. Könyvében a személyes élményei alapján, de tudományos távolságot tartva írja le a foglyok lelki folyamatait. Saját élettragédiájának tapasztalataira alapozva alkotja meg pszichoterápiás irányzatát, melyet logoterápiának nevez. A könyv ennek az irányzatnak legfőbb tételeit is ismerteti.
Frankl bemutatja a koncentrációs tábor foglyainak lelkivilágát a bekerülés, az ottani mindennapok, és a szabadulás fázisaiban. Végigvezeti az olvasót a táborba való felvétel sokkján, a fokozatosan végbemenő reményvesztés folyamatán, a hétköznapokat jellemző mérhetetlen apátián, a felszabadult foglyok zavarodottságán, és megannyi más, a rabok körében jól megfigyelhető lelki mintázaton. A 119 104-es számú fogoly beszámolója ez. Maga a szerző aposztrofálja így művét. Ezzel egyrészt kifejezi azt, hogy története egy átlagos rab története, másrészről érzékelteti azt is, hogy az ember a táborban egy számmá degradálódik, mindent elveszít addigi életéből. Frankl elveszíti várandós feleségét, fivérét és szüleit. Odavész tudományos munkássága. Legcsekélyebb vagyontárgyaitól és ruháitól is megfosztva, csupán lecsupaszított teste az övé. Csak a puszta lét marad meg számára. Az író szerint azonban ebben a helyzetben is megmarad az ember méltósága, a személyiségének egy érinthetetlen magja. A külvilág minden hatása ellenére megmarad a belső szabadsága, melyben meg tudja határozni, hogy miként viszonyul körülményeihez.
A szenvedések közepette egzisztenciális súllyal merül fel a kérdés, hogy mi lehet az élet értelme. Frankl szerint azonban a helyes megközelítés nem az, hogy mit várhatunk mi az élettől, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy mit vár tőlünk az élet. A helyes felelet erre a kérdésre pedig mindig a felelősség. „A logoterápia tehát a felelősségvállalásban látja az emberi létezés legtisztább megmutatkozását.” Ez a hozzáállás – jegyzi meg az író – gyógyír lehet korunk nihilista filozófiájára, mely a „neurotikus fatalizmusával” az ember szabadságát tagadja.
Élettapasztalatának és a szakmai tekintélyének teljes súlyával figyelmeztet Frankl, hogy többek vagyunk, mint a szociológiai, pszichológiai stb. körülmények termékei. Nem predestinál véglegesen sem genetika, sem származás, hogy elnyomói vagy az elnyomott oldalon vagyunk, semmi. Ezt jól bemutatja saját példáival. Nem húzza fel történetét egy leegyszerűsített gonosz elnyomó, nemes lelkű fogoly ellentétre. Sokszor a kápók kegyetlenebbek voltak, mint az SS-katonák, és a foglyok között is voltak aljas emberek. Ugyanígy a rengeteg hősies mártír mellett megemlékezik azokról a felügyelőkről, akik titokban csempésztek élelmet, és arról a táborparancsnokról, akit a felszabadítás után a foglyok közbenjárása óvott meg a felelősségre vonástól.
Nemhogy nem predestinál minket helyzetünk, de még a legádázabb, megrögzött gonosz ember is képes megjavulni. Ahogy a legnagyobb szent is bármikor elbukhat.
Viktor Frankl logoterápiája egy tudományos módszer, egy modell. Ezt a modellt azonban saját életének tragikus tapasztalata szülte. A koncentrációs tábor szélsőségeiben letisztultan látta meg az emberi természetet, megismerte az ember fizikai és lelki ellenállóképességeinek határait, valamint megtalálta, hogy mi lehet az ember életének legmélyebb motivációja. Mondandójából végig sugárzik egy olyan bölcsesség, amit csak a szenvedés, a megbocsátás és az élet nehézségeinek önkéntes vállalása szülhet.
Könyve az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni. „Végtére is az ember találta fel az auschwitzi gázkamrákat, de ugyanúgy az ember volt az, aki emelt fővel belépett ezekbe a kamrákba a Smá, Jiszráél imájával az ajkán.”
Írta: Krúdy Domonkos
Képek: https://girlnexttothebookshelf.blogspot.com/