Líbia
Líbia sem szenvedett túlnépesedéstől az arab tavasz idején. Bár lakosságának döntő hányada fiatal, az ország népessége mindössze 6 millió fő. Az arab tavaszt megelőző 50 évben Líbia népessége is megháromszorozódott.

A líbiai társadalom törzsi alapú. 140 törzset tartanak számon az országban, amelyek két fő törzsi csoportosulásba rendeződnek: a Varfallára és a Magáhira. A törzsiség olyannyira a társadalom alapját képezi, hogy abból az országban regnáló Kadhafinak sem sikerült kilépnie, és csak azon belül mozogva tudott érvényesülni.

Kadhafi egy külön társadalmi réteget épített ki magának, amelyet úgynevezett „Khaszá”-nak, vagyis „különleges”-nek neveztek. Ide tartozott a diktátor családja, közeli kapcsolati hálója, valamint biztonsági erői. Ezzel kialakított egy uralkodói és alattvalói réteget, a középosztály kialakulásának lehetőségét gyakorlatilag ellehetetlenítve azzal, hogy felszámolta a kis- és középvállalkozásokat.

Líbiában is – a tunéziai és egyiptomi eseményeket követően – kitörtek a felkelések. Ellenben az itteni fejleményekbe már közbeavatkozott az ENSZ, illetve a NATO. Az ENSZ fegyverszállítási tilalmat rendelt el, míg a NATO ellenőrzés alá vonta a légteret. A nyugati beavatkozás elegendő löketnek minősült, hogy a lázadókat sikerre vezessék, akik 2011. október 20-án elfogták és meglincselték Kadhafit.

Ellenben a líbiai lázadás inkább tekinthető egy, a hatalom újraelosztását célzó törzsi háborúnak, mint demokratikus forradalomnak. Ez meglátszott azon is, hogy Kadhafi testét közszemlére tették ahelyett, hogy a családnak visszaszolgáltatták volna, felidézve a törzsi vérbosszú intézményét.

Líbiában a rendszerváltás, úgymond, megszokott módon zajlott. Megalakult egy átmeneti kormány, amelynek a feladata a parlamenti választások előkészítése volt. Ez meg is történt 2012 júliusában. 2012 augusztusában az átmeneti kormány átadta az irányítást az Általános Nemzetgyűlésnek, amely a miniszterelnököt és a kabinetet választotta. Miután beállt a demokratikus rend, miniszterelnökök jöttek-mentek, illetve számos más egyéb politikus is menesztésre került, demokratikus módon. A miniszterelnökök a stabil többség megszerzésének hiányában nem tudtak érdemben kormányozni, ezért folyamatosan váltották egymást a hatalmon levők.

A demokratikus rendszerváltozás azonban hagyott maga után kívánnivalót, például a Nemzetgyűlés a mandátuma lejártával sem volt hajlandó abbahagyni a hatalom gyakorlását, amiért 2014 februárjában újabb tüntetések robbantak ki. Erősen limitálta az ország demokratikus mivoltát az is, hogy az ország különböző területeit gyakran milíciák ellenőrizték, és nem a kormány.

Szíria
Szíriában, hasonlóan a térség legtöbb országához, a népesség az elmúlt 50-70 évben nagymértékben növekedett. Míg 1960-ban csak 4,6 millió, a nyolcvanas évek közepén már 10 millió, 2013-ban pedig 22,9 millió volt Szíria népessége, azaz az elmúlt ötven évben 400%-kal nőtt. A szíriai lakosságot erősen befolyásolták a Palesztinából, illetve Irakból érkező menekültek tömegei.

Az országot azóta is uraló Aszad-család egy Síita kisebbséghez, az Alavitákhoz tartozik, akik az ország népességének 8-10%-át teszik ki. A vallási irányzatnak sokáig kellett diszkriminációval szembenéznie, de a rendszerszintű kiközösítés az első világháborút, illetve az Oszmán Birodalom felbomlását követően megszűnt.

A szíriai események látszólag ugyanúgy kezdődtek, mint a többi arab országban — békés tüntetésekkel — 2011 januárjának végén. 2011 márciusában azonban nagyban befolyásolta a nagymértékű aszály, amelyre a kormányzat nem reagált megfelelő mértékű segítségnyújtással. Ezzel maga ellen fordította egyik legfőbb szövetségesét, a földművelő társadalmi réteget.

A tüntetések adottak voltak, mint a többi arab országban is. Ellenben az Aszad-rezsim brutális válasza felborította az események sorozatát, és hamar polgárháborút eredményezett. A nemzetközi közösség az ellenzéket támogatta. Törökország, illetve az Öböl-menti arab monarchiák pénzzel és fegyverrel, az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei pedig politikai támogatással álltak a szíriai ellenzék oldalán.

Az Aszad-rezsim azonban megmaradt, amelynek többek között az az oka, hogy a kisebbségeket, az alavitákat, keresztényeket, kurdokat, illetve drúzokat maga mögött tudhatta. Az Aszad-rezsim ugyanis maga is kisebbségből jövő volt, így garantálta a kisebbségi jogokat, a lázadó szunnita többség viszont több atrocitást is elkövetett a különböző kisebbségek ellen a polgárháború idején. Az üldöztetések végett a keresztények tömegesen menekültek el. Példának okáért Homsz városában az eredetileg 160 ezerre tehető keresztény lakosság 2013-ra mintegy ezer főre apadt. Az Aszad-rezsimet támogatták a tengerparti kereskedővárosok, Aleppó, valamint Damaszkusz szunnita elitje is, melyek számára a rezsim évtizedeken keresztül biztosította a stabilitást és a kiszámítható fejlődést. Az állami szervek is mindvégig kitartottak Aszad mellett, azonban a hadseregben óriási mértékű dezertálásra került sor, és a 2011-es 300 ezer főt is meghaladó katonaság 2013-ra 150 ezer főre apadt.

A másik oka az Aszad-rezsim megmaradásának maga az ellenzék. A szíriai ellenzék nagyon tagolt, széttöredezett, amelynek következtében nem alakult ki egy egységes ellenzéki front, hanem több front létezett harcolva a rezsimmel, széttagolva, illetve néha-néha még egymással is. A nemzetközi közösség az Iszlám Állam ellen lépett fel elsősorban, amely embertelen terrortámadásaival a nyugatot is fenyegette. A különböző békeközvetítések nem jártak sikerrel a polgárháború során, így az évekig elhúzódott.

Ma már vége a polgárháborúnak, az Aszad-rezsim hatalmon maradt, azonban az Iszlám Állam legyőzetett, főleg a nemzetközi katonai beavatkozásoknak köszönhetően. Az arab tavasz Szíriában tehát nem eredményezett rendszerváltozást – mint ahogyan a legtöbb arab országban sem –, ellenben teljesen elpusztította az országot, annak társadalmát és infrastruktúráját egyaránt.

Összegzés
Az arab tavasz az arab országokat elnyomó diktátorok elleni lázadások sorozatát jelentette. Az arab tavasz demokratizációs folyamatok sorozatának tudható be, amelyek több-kevesebb sikert eredményeztek. Tunéziában sikerült az elnyomó rendszert ledönteni és egy demokráciát felépíteni, de máshol, például Szíriában az esemény évekig húzódó polgárháborúvá nőtte ki magát, amelynek semmilyen eredménye nem lett, csak a pusztítás. Számomra az arab tavasz arra mutat rá, hogy a különböző arab társadalmak, bár fundamentumukban különböznek a nyugat-európai, illetve észak-amerikai társadalmaktól, kezdenek hasonló célok és ideák, úgymint a szabadság és a demokrácia eszménye iránt érdeklődni.

Írta: Alföldy Zsigmond Péter