Arab Tavasznak az arab országokon átsöprő, rendszerváltást célzó tüntetéseket és forradalmak sorozatát nevezzük. Az Arab Tavasz 2010 decemberében robbant ki, amikor Tunéziában Mohammed el-Búazízi végső elkeseredésében és kilátástalanságában nyilvánosan felgyújtotta önmagát, és pár héttel később belehalt súlyos sérüléseibe. Ezt követően szökőárként mosták végig az arab országokat a különböző tüntetések és forradalmak, a vezetők menesztését követelve. Az arab tavasz több országban is sikeres rendszerváltást eredményezett, mint például Egyiptomban, Tunéziában vagy Jemenben, ahol a tüntetők elérték a céljukat, és megbuktatták az országok vezetőit. Líbiában, illetve Szíriában kevésbé tekinthető sikeresnek, utóbbiban évekig húzódó polgárháborút eredményezett, illetve az országban regnáló diktátor, Bassár el-Aszad a mai napig hatalmon van. Kiemelendő, hogy a nép haragja csak a köztársaságokban sújtott le a regnáló autokrata vezetőkre, a királyságokat – Bahrein kivételével – megkímélte, mint például Marokkó, Jordánia vagy Szaúd-Arábia. Ennek oka a vezetők legitimációjában rejlik, ugyanis a királyságok Mohamed egyenes ágú leszármazottságukkal jogosítják fel önmagukat a teljhatalmi gyakorlathoz, amelyet a köztársaságok vezetői nem tehetnek meg. A következő három cikkben N. Rózsa Erzsébet Professzorasszony „Arab Tavasz – A Közel-Kelet Átalakulása” című könyve alapján – bemutatom az olvasónak, hogy az arab tavasz az érintett országokban milyen események mentén ment végbe, illetve milyen következményekkel járt.

Kezdetek

Tunézia
Tunézia egyike azon országoknak, ahol az arab tavasz sikert aratott, és a regnáló Ben Ali rezsimet sikeresen eltávolították a hatalomból. A tunéziai emberek és Mohammed el-Búazízi áldozatisága volt, ami kirobbantotta az arab tavaszt. Meglepő, mert a külső szemlélő számára Tunézia egy stabil államnak látszott, fejlett társadalommal, mondhatni, az arab országok közül az európaihoz a legközelebb állóval. Ez megmutatkozott abban, hogy a szörnyű, elnyomó diktatúra ellenére virágzott a turizmus Tunézia tengerparti területein. Mégis, Ben Ali a Magyarországon is megtapasztalt kommunista elnyomásra hasonlító rendszere volt az, amely akkora kilátástalanságot teremtett az országban, hogy Mohammed el-Búazízi öngyilkossága elegendő szikra volt a forradalom kirobbanásához.

Tunézia részben a 20. század gyors népességrobbanásának, részben pedig Ben Ali korrupt és inkompetens vezetésének köszönhetően a 2010-es évek hajnalán nehéz gazdasági helyzetben találta magát. Magas volt a munkanélküliség, és az emberek kilátástalannak érezték helyzetüket. Tunézia 4,2 milliós népessége 1960-ban 2013-ra meghaladta a 10 milliót, vagyis 50 év leforgása alatt több mint kétszeresére nőtt. Ennek oka a magas születési arány, illetve a gyorsan megnövekedett várt élettartam, amely a ’60-as években még csak 50-55 év körül mozgott, de 2012-re elérte a 75 évet. Egy olyan gazdaság, mint a tunéziai, képtelen volt felszívni a mindössze 50 év alatt keletkezett, megduplázódott embertömeget, ezért nagy munkanélküliséggel küszködött az ország az arab tavaszt megelőzően.

A nehéz gazdasági helyzetet tetőzte, hogy Ben Ali hatalmát és a közvagyon jelentős részét arra használta fel, hogy saját, illetve felesége családjának vagyonát gyarapítsa. A korrupció olyan szintre nőtte ki magát, hogy a két család az ország gazdaságának gyakorlatilag minden szegmenségben érdekelt volt. Ez mérhetetlen ellenszenvet váltott ki a lakosságból, amelyet a diktatórikus rezsim, a hatékony és hűséges titkosszolgálatával, illetve a médiát regulázó cenzúrarendszerrel tartott fedél alatt.

Ben Ali nem a hadseregre, hanem a titkosszolgálataira, többek között a Nemzeti Gárdára, a Nemzetbiztonsági Rendőrségre, illetve az Elnöki Gárdára támaszkodott. Míg a hadsereg csupán 35.800 főt számlált, addig a különböző titkosszolgálati, illetve biztonsági erők száma elérte a 150.000 főt is. A rendszer elnyomó kommunista jellege meglátszott abban is, hogy a kormánypárt tagjai jelentős előnyökben voltak részesítve, melynek eredményeként az RCD párt 1 millió főt számlált. Ez természetesen kéz a kézben járt azoknak az embereknek az ellehetetlenítésével és kilátástalanságával, akik nem léptek be a pártba. A rendszer elnyomásához tartozott a cenzúra, amellyel a médiát szűrték, a kommunikációs minisztérium hatáskörében. Ezek mellett említendő még, hogy a 20. század végén, a ’90-es években a rezsim leszámolt a reformer Nahda párttal, aktivistáikat és vezetőiket letartóztatták, illetve száműzték.

A tüntetések kirobbanását követően Ben Ali próbálta menteni a menthetőt, melynek keretén belül még Mohammed el-Búazízit is meglátogatta a kórházban, két héttel annak önégetése után. Bár a felszínen próbált megbékélni a tüntető tömegekkel, de ezek mögött olyan mértékben nem állt semmiféle szándék, hogy még csak ki sem fizette a Búazízi családjának ígért kárpótlást. Végül a nép haragja diadalmaskodott, és Ben Ali 2014. január 14-én távozott az elnöki pozíciójából, így Tunéziában – egy ideiglenes kormányzást követően – rendszerváltozás következett be, szabad választások megtartásával. A választásokból az RCD – az addigi elnyomó párt – kizárásra került, így főleg újabb, kis pártok indultak. Rehabilitálták a Nahda pártot, amely meg is nyerte a választásokat, 37%-os támogatottságot élvezve. Kormánykoalíciójába a jobb és baloldalból is bevett 1-1 pártot, és sikeresen kezdte meg az ország vezetését.

Tunézia azon országok egyike, ahol valós változást hozott az arab tavasz, ahol Mohammed el-Búazízi és a tüntetők áldozata nem volt hiábavaló, hiszen lényeges változást értek el. Egy szörnyű, elnyomó, autokratikus rendszerből sikerült szabadulniuk, hogy létrehozzanak egy olyan köztársaságot, amely nemcsak a nevében, hanem gyakorlatában is az. Az arab tavasznak sikerült Tunéziát a változás irányába nemcsak elmozdítani, de el is vezetni odáig.

Írta: Alföldy Zsigmond Péter