Tunézia áttekintése után ebben a cikkben mutatja be Alföldy Zsigmond Péter, a PPKE Arabisztika MA szakos hallgatója az arab tavasz lefolyását Egyiptomban, Jemenben, illetve a kis öböl menti királyságban, Bahreinben.

Egyiptom
Egyiptomban nincs nagy hagyománya a szabad választásoknak, a jogállamiságnak, vagy úgy általánosságban véve a demokráciának és a népakarat érvényesülésének. Katonai autokrata vezetők adják át egymásnak a kulcsot az ország vezetéséhez. Nászer, Szadat, Mubárak, Murszi és Szíszí egymást követve, fáraókként uralták Egyiptomot, amely hasonló gazdasági helyzetbe került a 21. századra, mint Tunézia a népességrobbanás hatására. A katonai rezsimek autoriter eszközöket használva maradnak hatalmon, és a nép bármiféle mozgolódását, akár véresen is, de leverik. Az arab tavasz idején Mubarak töltötte be Egyiptom elnöki pozícióját, de az események következtében nem tudta azt megtartani, és 2013 júliusában távoznia kellett, azonban demokratikus rendszerváltás nem követte a bukott elnököt.

Az utóbbi évtizedekben Egyiptom népességrobbanása elképesztő méreteket öltött. 1970-ben még 32 millió főt számlált az ország népessége, 1980-ra ez már 45 millióra nőtt, illetve 2013-ban elérte a 83 milliót. Látható, hogy Egyiptom népessége 40 év leforgása alatt majdnem két és félszeresére nőtt. Ezt az elképesztő mennyiségű embertömeget, amely ráadásul meglehetősen rövid idő alatt szakadt rá az országra, a gazdaság nem tudta felszívni, és ez nagyarányú munkanélküliséget okozott.

Egyiptomban az arab tavasz 2011 januárjában ment végbe, amikor békés tüntetők tömegei jelentek meg az utcákon demokráciát, szabadságot, a korrupció és a szükségállapot felszámolását követelve. A tüntetéseken a társadalom minden rétege gyakorlatilag részt vett, még a keresztény–muszlim ellentétet is áthidalta a közös ügy. Nagy segítségére volt a tüntetések megszervezésében a modern telekommunikáció, illetve a közösségimédia-felületek, úgymint a Twitter vagy a Facebook, de a hagyományos módszereket is meg kell említeni, mint a pénteki Khutba, vagyis a mecsetben elhangzó vallási szónoklat, ahol sok imám biztatta híveit a tüntetésekben való részvételre.

A hatalom nem tudta kordában tartani a tüntetőket; odáig feszült a helyzet, hogy az elnök még a hadsereget is behívta Kairóba, azonban ez kifejezetten balul sült el Mubarak rendszerének. A hadsereg ugyanis, látva a békés tüntetők tömegét, közölte a hatalommal, hogy nem fog a fegyvertelen népre lőni. Ezzel a lázadással a hadsereg gyakorlatilag átállt a tüntetők oldalára. Február 11-én Mubarak elvesztette a hatalmat, és a katonaság átvette az ország vezetését, választások lettek kiírva, amelyet Mohamed Murszi elnök a Muszlim Testvérek pártjával nyert meg.

A választásokat követően Murszi és a Muszlim Testvérek korlátozni kezdték a szólásszabadságot, illetve erőteljes iszlamizációba fogtak. Ennek következményeként a fegyveres erők Abd al-Fatáh al-Sziszi vezetésével megpuccsolták a választott elnököt a népakarattal a hátuk mögött, ugyanis korábban több mint 22 millió aláírást sikerült összegyűjteniük előrehozott elnökválasztások kiírására. A történtek óta – most már több mint 12 éve – Egyiptomot Sziszi elnök vezeti, autoriter eszközökkel.

Jemen
Jemen hasonló kiindulási ponttal rendelkezett az arab tavasz idején, mint az eddig említett országok. 1960-ban még mindössze 5,1 millió, míg 2013-ban 24,4 millió lakosa volt, azaz az elmúlt ötven évben megötszöröződött. A gazdaság természetesen képtelen volt felszívni a mérhetetlen embertömeget, és manapság – többek között ezért is – Jemen a világ egyik legszegényebb országai közé tartozik. 2011-ben az ország 40%-a élt a szegénységi küszöb alatt, 35%-a pedig munkanélküli volt. Emellé társult az óriási méretű korrupció.

Ali Abdullah Száleh 1978-tól előszőr csak Észak-Jement elnökölte, majd az 1990-es egyesülést követően az Egyesült Jemeni Köztársaságot. Bár Száleh eredetileg nem egy demokratikus elnök volt, 2006-ban, amikor már több elnökjelölt is indulhatott, a szavazatok 77%-át szerezte meg. Ennek egyik fő oka, hogy Szálehnek nem igazán volt kihívója, illetve hogy a jemeni törzsi társadalomban meglehetősen beágyazott kapcsolati hálóval rendelkezett.

A jemeni arab tavaszra közvetlenül hatással voltak a tunéziai, illetve egyiptomi események. A szerveződő spontán tüntetések ugyanis ezek mintájára lettek szervezve, átvéve követeléseiket, illetve, felbátorodva azok láttán, a rezsim bukását követelték. A békés tüntetésekre a rezsim erőszakosan reagált, amellyel sokat még a saját tisztviselői közül is maga ellen fordított. Ezen a ponton már mindenki Száleh és az ő nevéhez fűződő hatalom menesztését követelte. Bár megpróbált konszolidációt elérni az elnök – nemzeti párbeszéd kialakításával, illetve azzal az ígéretével, hogy 2013-ban már nem fog indulni a választásokon –, de ez már kevésnek bizonyult. A tüntetések során Száleh sorra veszítette el fontos politikai szövetségeseit, a törzsek támogatását, illetve a hadsereget is, amely kijelentette, hogy megvédi a tüntetőket.

Száleh egy ellene irányuló merényletet követően Szaúdi-Arábiába menekült, így a hatalmat alelnöke, Abd Rabbuh Manszúr Hádi vette át, aki 2012-ben hivatalosan is elnök lett. Ezt követően, 2014-ben rendeztek szabad választásokat, de elszámoltatás nem következett, Száleh vissza is tért Jemenbe, ahol még saját múzeumot is nyitott, és megmaradt pártja elnökeként. Új alkotmány született, amely létrehozta a föderális Jement, amely négy északi és kettő déli régióra osztotta az országot.

Bahrein
Bahrein nagyon különbözik az eddig tárgyalt országoktól. Mindössze 1,3 millió lakossal rendelkezik, illetve nem küszködik szegénységgel, sőt munkaerő hiányában a népesség több mint fele bevándorló. Abban is kivétel Bahrein, hogy az arab tavaszban érintett országok közül ez az egyetlen, amelyik monarchia, és nem köztársaság.

Bahreinben az uralkodó család a kisebbséghez tartozó szunnita dinasztia, amely rendszerszinten hoz a többségi Síita felekezetű nép elleni intézkedéseket. Ennek következtében sok Siíta tüntetés szerveződött a 2000-es évek elején, amelyeknek az arab tavasz csak olaj volt a tűzre. A síita elégedetlenség fő oka a rendszerszintű diszkrimináció volt, amelynek ékes példája, hogy nem dolgozhattak síita vallásúak állami hivatalokban. A király diszkriminatív intézkedései közé tartozott, hogy állampolgárságot bocsájtott ki szunnita vallású bevándorlóknak, amellyel a lakosság összetételét kívánta befolyásolni, és a szunniták oldalára billenteni a demográfiai mérleget.

A bahreini arab tavasz meglehetősen rövid volt, mindössze 2011. február 14-től március 14-ig tartottak a tüntetések. Eleinte békés demonstrációkat szerveztek, amelyekben demokratikus reformokat követeltek. A hatalom erőszakkal válaszolt a megmozdulásokra, amely egyrészről mindenkit meglepett, másrészről a tüntetők követeléseit is radikalizálta. Az erőszak sok képviselő lemondását is eredményezte, akik kihátráltak a hatalom mögül. A nép ekkor már nem csupán a rezsim megreformálását követelte, hanem annak bukását is.

Bahreinben Szaúdi-Arábiának mind politikai, mind gazdasági érdekeltségei vannak, illetve biztonságpolitikai szempontból is ellenezte az állam a síita tüntetéseket, ahol mögöttes iráni befolyástól tartott. Ennek okán Szaúdi-Arábia vezetésével a GCC-országok katonái egységesen vonultak be Bahreinbe. A beérkező katonák hamar véget vetettek a bahreini arab tavasznak. Június elsejéig szükségállapotban volt az ország, de ennek megszűnésekor a GCC-tagállamok visszavonták katonáikat az országból.

Írta: Alföldy Zsigmond Péter