A John Lukacs Intézet, a budapesti Amerikai Nagykövetség, a Hungary Foundation, valamint a Magyar–Amerikai Fulbright Alapítvány közös szervezésben nemzetközi konferenciát rendezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (továbbiakban: NKE) Széchenyi dísztermében 2025. október 7-én. A zömében angolul zajló eseményen a meghívottak – előadás vagy pódiumbeszélgetés keretében – kronologikusan vették górcső alá a két nemzet történelmének múltját, jelenét és jövőjét. – hallgatónk, Péterfi Csongor beszámolója a nagy ívű rendezvényről az alábbiakban olvasható.
A kedd reggelt Deli Gergely úr köszöntője nyitotta meg. Az egyetem rektora kiemelte, hogy az NKE küldetése a jó kormányzás előmozdítása, a gazdasági és tudományos kiválóság támogatása, valamint a közjó szolgálata, amelyet nemzetközi együttműködésekkel és kutatások révén valósít meg – a mai napot szervező John Lukacs Intézet névadója is épp egy magyar–amerikai történész volt. Egy másik névadót, a díszterem nevét méltón viselő Széchenyi Istvánt is megemlítette az egyetem vezetője: Széchenyi unokája, gróf Széchenyi László volt Magyarország első nagykövete az Egyesült Államokban, aki a barátsági, kereskedelmi és konzuli szerződés egyik aláírójaként is ismert.
A rektori köszöntőt követően videóüzenetében Robert Palladino ideiglenes ügyvivő amerikai nagykövet idézte fel a két ország – olykor közös – nagyjait, prominens személyeit és eseményeit. Így esett szó Mindszenty bíborosról, Teller Edéről, Kertész Imréről, az ’56-os menekültekről, vagy éppen a magyar népnek visszaszolgáltatott Szent Koronáról. A távozó Palladino – az USA következő magyarországi nagykövete ugyanis Benjamin Landa üzletember lesz – Bush 1989. évi, Kossuth téri beszédét is megemlítette. Mint mondta, az első amerikai elnök, aki regnálása idején hazánkba látogatott, a papírt félredobva, szívből szólt a magyarokhoz. Érdekesség, hogy Matzon Ákos festőművész a Diplomaták mesélik 2 című könyvben a következőképpen emlékszik erre vissza: Bush emberei „miután megállapították, hogy a Kossuth tér minden, csak nem biztonságos, nyomatékosan arra kérték az elnököt, hogy mondandóját fogja minél rövidebbre, azt követően pedig sürgősen hagyja el a helyszínt. Ezt belátva döntött Bush úgy, hogy az előre megírt szövegét összetépve spontán beszédet tart. Frappánsabb volt így (…)”
Illés Boglárka kétoldalú kapcsolatokért felelős államtitkár, országgyűlési képviselő az amerikaiak vendégszeretetét és az amerikai–magyar vízummegállapodást méltatta. A politikus kiemelte, hogy az Amerikából jöttem, híres mesterségem címere… nevű játék magyarországi meghonosodása is hűen reprezentálja a tengerentúliak kultúráját, miszerint az Egyesült Államok a szabadság és a lehetőségek hazája.
A következő blokkot Tárnok Balázs, a John Lukacs Intézet kutatásért felelős igazgatója – nem mellesleg a Ludovika Collegium korábbi EU kurzusának vezetője – vezette fel: a panelbeszélgetés keretében három rövid előadást hallgathattunk meg. Az elsőt Bátonyi Gábor, a Bradfordi Egyetem professzora tartotta, Az angolszász országok és az Osztrák-Magyar Monarchia likvidálása címmel. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetői a Monarchiát fokozatosan hanyatló, de Európa stabilitásának szempontjából kulcsfontosságú államként látták, ugyanakkor az itt zajló etnikai feszültségek és a tömeges kivándorlás aggodalomra adtak okot. A háború és a békeszerződések után a Habsburgok megítélése hullámzott, sőt később is felmerültek elképzelések a Monarchia örökségének újragondolásáról, részben ellensúlyozásként a korábbi brit–amerikai politikai döntésekkel szemben.
Bátonyi után Glant Tibor ragadta magához a mikrofont. A Debreceni Egyetem és a John Lukacs Intézet kutatóprofesszora (a Ludovika Collegium jelenleg futó USA-kurzusának kurzusvezetője) A modus vivendi kialakítása: az amerikai–magyar kétoldalú kapcsolatok megalapozása, felépítése című prezentációjában exponálta az első világháború után kezdődő bilaterális kapcsolatokat. Megtudtuk, hogy az USA és Magyarország között a háború előtt nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat. Az USA hadüzenete (1917) és az 1921-es Knox–Porter-határozat (Magyarország és az Egyesült Államok közt hivatalosan ekkor ért véget a háborús állapot) közötti négy évben a két ország a svéd külképviseleten keresztül tartotta a kapcsolatot. Az amerikai misszió első vezetője Theodore Brentano lett, míg magyar részről Széchenyi László képviselte elsőként hazánkat Amerikában. Száz éve, 1925-ben a két állam barátsági, kereskedelmi és konzuli jogi szerződést írt alá, amit a következő évben ratifikáltak is.
Peterecz Zoltán, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzora zárta az ebéd előtti utolsó szekciót – előadásának címe: Amerikai nagykövetek a két háború között. 1922-től Theodore Brentano lett az USA első rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere Magyarországon, aki a magyarokat monarchistának, büszkének, de politikailag intoleránsnak látta. 1927 és 1930 között dolgozott Budapesten Joshua Butler Wrigh, aki szerint Magyarország fontos, a magyarok kedvelhetőek, de gyermeki természetűek. 1930–1933-ig Nicholas Roosevelt a Kelet és Nyugat határán élő, felsőbbrendűséget érző, de szegénységgel küzdő népként írta le a magyarokat. Az 1933-tól nyolc évig tevékenykedő John F. Montgomery szerint a magyar politika zavaros, a kormány a tengelyhatalmakhoz húz, és a zsidók helyzete romlik, Horthyról mindazonáltal elismerően írt. Az 1941-ben rövid ideig itt dolgozó Herbert C. Pell, a világháborúban utolsó nagykövet, a németellenes csoportokat igyekezett támogatni.
Az ebédszünet után a második világégés utáni helyzet elemzése következett Borhi Lászlótól: Amerikai-magyar kapcsolatok a hidegháború alatt címmel. Az Indiana Egyetem professzora szerint az USA Magyarországot a szovjet–amerikai kapcsolatok prizmáján keresztül kezelte, hiszen Magyarország vesztfáliai értelemben nem volt szuverén: hatalmát külső, szovjet forrásból merítette. 1945-ben még volt amerikai befolyás, amit például a magyar aranykészlet visszaadása és bizonyos határ- vagy kitelepítési ügyek jeleztek, de 1948-tól ez végleg megváltozott. 1956-ban nem volt reális katonai segítség, mert az USA nem kockáztatott nukleáris háborút („nem volt mit tenni” – mondta Eisenhower unokája Borhinak). Így a magyar–amerikai viszony a vasfüggöny mögött a legrosszabb lett – jórészt Mindszenty okán is –, majd csak a hetvenes-nyolcvanas években javult, akkor viszont rohamos mértékben; Bush a bolgár főtitkár, Todor Zsivkov mellett Kádárt becsülte a legtöbbre Kelet-Európában. A közeledés kölcsönös volt: Kádár 1972-ben még alig akarta fogadni a Nixon-adminisztráció külügyminiszterét, William P. Rogerst, azonban hat évvel később már boldogan ment volna az Államokba. Reagan elnök pragmatikus modus vivendit keresett, rendszerváltást nem, csak mélyreható reformokat akart. Ekkor még az amerikai vezetők között is elterjedt nézett volt 1988-ban, 1989 legelején, hogy lehetséges, hogy rendszerváltás csupán 20-30 éves távlatban elképzelhető. Ezt tekintve tehát az 1985-ben játszódó, a változás szelét megérző fiatalokról szóló, egyébként kiváló sorozat, a Besúgó nem korhű: akkor még se hazánkban, se külföldön nem hittek a rendszerváltás realizálásában. Azért sem volt egyértelmű cél a hirtelen változás, nehogy Kelet-Európában is végbe menjen egy, a délszláv-háborúhoz hasonlítható destabilizáció.
Ezt követően Glant Tibor kérdezte Borhi László mellett Baranyi Tamást, a Magyar Külügyi Intézet stratégiai igazgatóját és Jeszenszky Géza korábbi külügyminisztert. Az Amerikai-magyar kapcsolatok a hidegháborúban és a rendszerváltáskor című blokkban nagykövet úr – aki gyakorlatilag valamennyi elhangzott, kardinális kérdésben egyetértett Borhival – kiemelte, hogy Magyarországon soha nem volt akkora szimpátia az USA iránt, mint a hidegháború idején, az amerikai kultúra és popzene a rendszerváltásban is fontos szerepet játszott. 1990-ben Magyarország a nyugati orientációt választotta, az Antall-kormány Amerika-barát volt, és célul tűzte ki a NATO- és EU-tagságot, amelyért Jeszenszky külügyminiszterként is kitartóan dolgozott – és azért, hogy országunk meg is maradjon e két szervezetben, haláláig dolgozni fog, húzta alá. Jeszenszky – a pápa és Margaret Thatcher mellett – Mihail Gorbacsov szerepét is megkerülhetetlennek tartotta. Baranyi Tamás két ponton látott kettősséget az amerikaiak régiónkkal szembeni gondolkodásában. Az USA vezetése a történelem során nem egyszer vívódott azon, vajon a kelet-európai régiót önmaga jogán kezeljék-e, vagy egy nagyobb egész részeként. A másik ambivalens jelenség az úgynevezett „fojtogatás-ölelkezés” váltakozása az amerikai politikában; előbbit a régiónk országainak vezetésével szemben képesek alkalmazni, míg utóbbit, az amerikai „soft power”-t, a kultúrán át történő közeledést a nép felé igyekeznek biztosítani. A panelbeszélgetés végén Glant Tibor megkérdezte Jeszenszky Gézát, hogy külügyminiszterként vagy nagykövetként volt-e jobb Amerikába menni – „Leginkább Fulbright-ösztöndíjasként”, hangzott a válasz.
A kora délután következő etapját (Amerikai-magyar kapcsolatok ma) Csizmazia Gábor, az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa, az Amerika Kutatási Program vezetője moderálta, aki elsőként Philip T. Reeker nagykövetet szólaltatta meg. A tapasztalt diplomata a rendszerváltás évében, 1989-ben kezdett érdeklődni a térség iránt, ekkor magyarul is elkezdett tanulni. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy gyorsan megtudta, Szeged városát sz-szel kell kiejteni, nem s-sel… Ugrósdy Márton, a Miniszterelnöki Kabinetiroda helyettes államtitkára azt boncolgatta, hogy hazánk és a térség hogyan teheti fontossá magát Amerika számára. Szapáry György nagykövet az orosz és amerikai gondolkodás különbözőségét a következő hasonlattal szemléltette: az Egyesült Államokban népszerű sport a baseball, ahol gyors hazafutásokra és eredményre van szükség, míg az oroszoknál nem véletlenül hódít a sakk, ahol lassan, megfontoltan kell taktikázni. Szemerkényi Réka, aki Szapáryt követte az USA magyar nagyköveteként 2015 és 2017 között, a kiberbiztonság és a légvédelem megerősítését tartotta jelenleg égető feladatnak. A Magyar–Amerikai Fulbright Bizottságot vezető Jókay Károly Charles Dickens Két város regénye című művéből kölcsönzött idézetével jellemezte a magyar–amerikai kapcsolatok váltakozását és változó értékelését, megemlítve, hogy most felívelő pályán lehet a két állam együttműködése. „Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit korszaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Előttünk volt még minden; nem volt már előttünk semmi. Mind egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy ellenkező irányba.”
Az utolsó részt ismét Tárnok Balázs vezette fel, az Amerikai–magyar kapcsolatok jövője panel résztvevői Gladden J. Pappin, a Magyar Külügyi Intézet elnöke és Magyarics Tamás nagykövet voltak. Mindketten hangsúlyozták, hogy az USA és Magyarország is nemzeti érdekeiket követik, ebből adódik, hogy számos ügyben nem lehet teljes egyetértés, így például Ukrajna esetében. A két ország kapcsolatát nagyban befolyásolja, hogy mindkettő választások elé néz jövőre: hazánkban országgyűlési, az Államokban félidős választások lesznek.
A kérdés–válasz szekcióban Jeszenszky Géza azt szándékolta megtudni, hogy egy az amerikai–kínai viszony esetleges elmérgesedése esetén Magyarország tud-e független maradni, s ha igen, meddig. Reméljük, Kína és az Amerikai Egyesült Államok elkerüli „Thuküdidész csapdáját” (a koncepció szerint egy regnáló és egy feltörekvő hatalom összecsapása valószínűsíthető). És ugyancsak bizakodunk benne, hogy ezeréves országunk és a jövőre 250 éves Egyesült Államok kapcsolata a jövőben is gyümölcsöző lesz.
Írta: Péterfi Csongor
Fotó: Szilágyi Dénes