Október 13-án a Ludovika Collegium hallgatói és Programkabinet-tagjai közül többen is edzői és kísérői támogatást egyaránt nyújtottak a Sárkeresztúri Jelenlét Pont U10-es és U15-ös focicsapatának, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében megvalósuló FeTe Kupán, amelynek a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia nyújtott kiváló helyszínt. Helyszíni tudósításunk az alábbiakban olvasható.

Dávid Levi maga elé néz, miközben sétálunk a pálya felé. „Nem tudom, mit gondoljak erről – dünnyögi –, most vagy szerencsénk lesz, vagy éppenhogy megettem a szerencsénket!” Kiderül, hogy reggelire egy olyan tojást főzött, aminek két sárgája volt: két órája gondolkodik arról, hogy ez mit jelent. Személy szerint ezen nem töprengenék, inkább azzal az értelmezéssel értek egyet, miszerint a fociban sosincs szerencse: a kapufa vagy a lepattanó labda egyszerűen csak rossz lövés, semmi köze a véletlenhez. Mellettünk egy sárga mezes csapat szalad el. A fegyelmezettség náluk sem erősebb, mint itt bárkinél. A máltais segítők örülnek, ha megtalálják az összes gyereket, amíg pályára lépnek. Az egyik sárga mezes srác – ránézésre tizenöt éves lehet – meg is kérdezi a segítőnőt: „Erika néni, mikor kezdünk?”. A nő felnevet: sikerült kifognia az egyetlen kissrácot, aki fejben akar tartani olyan dolgokat, mint az óra járása. „Nem tudom, kisszívem – hangzik a válasz. – Menjél csak előre, majd ha kezdődik, ott leszel a pályán!”

És valóban: hiába fut itt minden gyerek, amerre lát, csodálatos érzékük van ahhoz, hogy a meccs időpontjára mindenki a maga pályáján legyen. Mi a sárkeresztúri csapatokat kísérjük, kettő van belőlük: egy U10-es és egy U15-ös. Felcsútra a FETE OB legjobbjai érkeznek: az U15-ös mezőnyben mintegy hatvan csapatból került ki az a tizenhat, amelyik az elsőségért játszhat. A döntőt a Pancho Arénában rendezik majd a nap végén: azon a gyepen, ahol néhány éve még Sallai Roland kergette a labdát. Tizenhat csapat: és a mi gyerekeink köztük vannak!

A ludovikás segítő különítményből négy edző kerül ki. Dávid Levi és Péterfi Csongi a nagyokat, az U15-ösöket terelgetik. Mindenekelőtt azt kell velük megértetni, hogy ne önzőzzenek. Csongi két emberről beszél nekem, akik szerinte tényleg tehetségesek, de épp ezért mindig egyénieskednek: ők Viktor – aki egyébként a csapatkapitány – és Bence, aki egy önjelölt cselkirály. Miközben Csongi a taktikát magyarázza nekik, Bence megállás nélkül arról beszél, hogyan fogja bebőrözni az ellenfelet. Egyelőre nyugtatni kell őt: a legfontosabb a passzolás, a türelmes játék. Csongi és Levi közt organikusan alakul ki a feladatmegosztás: előbbi a taktikus, míg utóbbi a pedagógiáért felel; Levi az, aki meg is érteti a gyerekekkel, amire Csongi gondol.

Trauttwein Berci öltözékét tekintve valahol félúton helyezkedik el Jürgen Klopp és Thomas Tuchel közt: ez eleve elrendeli egy edzői pozícióra. Ő Tinkó Mátéval az U10-es csapatot koordinálja. Kettejük közt nincs olyan munkamegosztás, mint Levinél és Csonginál. Tízéves gyerekekkel dolgoznak: annak is örülnek, ha egy bemelegítést végig tudnak velük rendesen csinálni. Ketten kellenek ahhoz, hogy rábeszéljék a csapatot: tessék a vonal mellett egyenesen, libasorban futni! Aztán jöhet a térdemelés, majd az indiánszökdelés. Ez utóbbit már sikerül fegyelmezetten csinálni. Labdával nem gyakorolnak, mert mikor arra kerülne a sor, megjelenik az első ellenfél: a kékmezes szentpéterúriak. A sárkeresztúri morálra nem lehet panasz: „Ezeket megverjük!”  – mondja Aurélió, és becsatolja a kapuskesztyűjét. Máté és Berci csak méregetik a kapukat: ezekbe azért nem lesz könnyű gólt lőni! „Durván egyszer két méteresek” – állapítja meg Berci, csak úgy szemre. Akár igaza van, akár téved, Auréliónak durván a mellkasáig ér a felső léc. A meccs tizenöt perces, Berci ennyi idő alatt mind a három taktikai tanácsát legalább százötvenszer mondja el: „Szélre, passzolj, menj előre!” – nem mer ennél bonyolultabbakat megfogalmazni. A végeredmény null–null lesz, azok a kiskapuk tényleg megtették a hatásukat: mindkét csapat bedeszkázta a testével a célterületet, valahányszor közelített az ellenfél.

A másik pályán, az U15-ösöknél már izgalmasabb a helyzet: ott elég nagy a kapu, potyognak is a gólok! Épp az első meccs végére érek oda. „Mennyi lett?” – kérdezem Viktort, a csapatkapitányt. „Tizenegy–egyre nyertünk Tiszanána ellen” – válaszolja a legnagyobb természetességgel. Ez az a pont, amikor beakadnak az agyamban a mentális fogaskerekek: „És hány perc volt a játékidő?” – kérdezem. „Tizenöt perc” – érkezik a válasz. A lelátó plafonjára bámulok: „Hát. Akkor az jó” – ennyit lehet hozzáfűzni. Dávid Levi később megvilágítja az okot: „Egy lány állt a nánaiak kapujában. Viktor akkora bombagólt lőtt neki, hogy még a spori is rászólt, ha még egyszer így ráijeszt egy lövéssel szegény kapusra, kitalál valami indokot, hogy érvénytelenítse a gólt. A következő ellenfél éppen a pályán játszik. A piros mezes szakácsi csapat már komolyabb kihívásnak tűnik, a hetes és a kilences játékosuk akkorára nőtt, hogy Csongi külön figyelmeztet rájuk: őket kell leszedni. Viktor szívesen vállalná mindkettőt: „Kinyírom őket!” – fogadkozik. A nézőtérről azért még nem ilyen ellenséges velük: ha gólt lő valamelyikük, ő az első, aki bekiabál a pályára: „Király vagy, bro!” Mikor a kilences véletlenül a saját kapujába fejel, Viktor már-már vigasztalni akarja: „Nem baj az öngól, javítsd ki góllal!” Nem tudni, hogy tényleg szurkol-e nekik, vagy ez egyszerűen csak lélektani hadviselés.

Mielőtt a sárkeresztúriak kiszaladnának a pályára, Csongi még utánuk kiabál: „Ne feledjétek, elöl Bence, hátul Olivér!” Viktor a játékot szervezi, Dáriusz pedig a kapuba áll. Talán ő az egyetlen, aki kicsit dühös az előző meccs miatt: „Beengedtem azt az egy gólt, nem figyeltem!” Ezen a meccsen pedig javít: egyetlenegy labda sem kerül mögé! Viktor és Brendon pedig tényleg leszedik a pályáról a piros mezesek kilencesét és hetesét. Egyedül annyit tudnak tenni ellenük, hogy a hetes felrúgja Viktort. Innentől az egész meccsen látszik, hogy kicsit fájlalja a lábát, de ő a csapatkapitány, a saját csatárunkat neki kell kiszolgálnia, az ellenfél csatárát neki kell leszednie: a pályán marad. Bence góljáról nem tudom, hogyan talál utat a kapuba. De ahogy elnézem, ezen a szakácsi kapus is töpreng. Valahogy elslisszant a keze mellett, nem bakizott nagyot, egyszerűen a labda egy középmagas íven szállt és a hálóig jutott. Mintha ez valami fizikai törvényszerűség lenne: ha Bence langaléta lába meglendül, a labda kikerüli a kapust. A hajrában a sárkeresztúriak az előnyüket még eggyel megtoldják: hat pont, és ebből három a legnehezebb csoportellenféllel szemben.

A következő meccsen megint beigazolódik Bence törvénye. A csapat most sokkal gyengébben játszik, a martonyiak egy szerencsés góllal vezetést szereznek. Viktor alig tudja vezetni a csapatot, a lába is fáj: inkább magával törődik, mint a másik öt társával. De Bencéről alig két perccel a vége előtt valahogy megint a kapuba csurog a labda. A barna szemeit az égre emeli, felfelé néz vagy húsz másodpercig, először az örömtől, aztán a döbbenettől: a spori érvényteleníti a találatot. Már az csodaszámba megy, hogy Bence a pályán marad, amint lefújják a meccset, elviharzik a lelátóra, Levi kiabál utána: „Gyere vissza, kezet fogni az ellenféllel!” De hiába: Bence akkorákat dobbant a stoplijával, hogy nem is hallja tőle Levit, az egész srác alig ötven, és kis híján beszakad alatta a lelátó.

Hat pont a csoportban: körbeverés, bárki megnyerheti a négyest, és bárki kieshet. A sárkeresztúri U15-ösök Bence után lassan felszivárognak a lelátóra. Számolni a többi csapat meccsén elfelejtettük számolni a gólokat: magában mindenki a legrosszabbra a készül. Egyedül Csongit nem látjuk, de amikor visszatér, kajánul vigyorog, felemeli a jobb hüvelykjét: „Első hely a csoportban!” – kiabálja még a gyepről. A lelátó megint dobogni kezd: mind a hat U15-ös játékosunk egyszerre dobog a stoplijával. „Ott fogunk játszani!” – üvöltik ketten-hárman egyszerre, és a Pancho Aréna felé mutatnak. Addig persze még várni kell, egyelőre hátravan a negyeddöntő.

Az U10-esek pályáján rájövök, hogy Trauttwein Berci miben különbözik mind Klopptól, mind Tucheltől: akárhogy játszik a csapata, ő ugyanolyan nyugodt arccal néz a baseball sapka alatt. „Ezek a srácok nem tudom játszottak-e valaha együtt – mondja, miközben az ellenfélnek éppen szabadrúgást fújnak be – együtt…vagy úgy egyáltalán akárhogy.” A szabadrúgásnál sajátos sorfal formációt vesznek fel a sárkeresztúri tízévesek: ketten befekszenek a kapuba, és micsoda meglepetés, nem jut át rajtuk a labda. Az egyikük, Nikó még félperccel később is ugyanott fekszik a biztonság kedvéért, Bercit először hallom kiabálni: „Kelj már fel, neked futni kéne!” Meglepő, de szegény U10-es csapatunk az apró kapuk ellenére is két vereséget szenved: három döntetlen mellett pedig nincs esély az éremre. Berci egyedül Auréliót dicséri nekem: ő szépen helyt állt a kapuban!

Az U15-ösök negyeddöntőjében kiderül, hogy néhány máltais segítő ezt a tornát még a csapattagoknál is komolyabban veszi. A szemereiek kísérője (és edzője) valahányszor a csapatához kerül a labda, torkaszakadtából üvölt: „lőjél már!” És ez független attól, hogy a labda éppenséggel hol helyezkedik el a pályán: arra várok, hogy a kapussal is kezdjen el kiabálni. Csongiék taktikusabb játékra nevelik a sárkeresztúriakat és ennek megvan a foganatja: addig passzolgatnak, amíg Bence elé nem kerül a labda, ő pedig három méterről nem hibázik ziccert. Viktor a végén még megtoldja az előnyt, a szemereiek hiába lőnek középről, oldalról, sőt, a végén már a kapu mögül is: a labdák úgy eltévednek, hogy legközelebb a Barcelona játékosai fogják őket megtalálni – abban az évben, amikor BL-elődöntőt játszanak a Puskás Akadémiával.

A sárkeresztúri U15-ösöknél a BL egyelőre nem jön szóba, de a FETE OB elődöntője már megvan. Még egy meccs, ugyanott fognak játszani, mint egykoron majd a Barcelona. Elődöntőre úgy osztják a térfelet, hogy a mieink éppen a Pancho Arénával néznek farkasszemet. A nagyecsedi csapat jön, a kis U10-esek a lelátóról kiabálnak: „Hajrá, Keresztúr!” A nagyecsediek kísérője kiszól nekik: „Adok egy csokit, ha nem kiabáltok!” De a kis srácok folytatják: „Két csoki!” – folytatja az alkudozást a kísérő, a végén tíznél áll meg, de Aurélió és Nikó, Kevin és Domi az istennek nem hallgatnak el. „Ez sem elég? Akkor kiabáljatok tovább!” – mosolyog rájuk a kísérő. Néhány pillanattal később a nagyecsediek megszerzik a vezetést: az első ziccert Viktor még valahogy menti a gólvonalról, de másodjára nem hibáznak. A mieink azzal is küzdenek, hogy az ellenfél kapuja elé kerüljenek. Viktor arcán egyszerre jelenik meg a fájdalom és a kimerültség; göndör haja szinte egyenesre simult az izzadságtól. A nagyecsediek hamar megduplázzák, majd triplázzák az előnyt. Dáriusz itt sokall be: eldobja a kapuskesztyűt, és szó nélkül levonul a pályáról. Levi veszi magára megint a pedagógus szerepét: „Te most mit képzelsz magadról? – vonja kérdőre – nem magadért játszol, hanem a többiekért!” De Dáriusz nem mozdul: a hátrelévő időre jobb híján Viktor áll a kapuba. Az eredmény négy-null lesz: a sárkeresztúri srácok először találkoznak olyan ellenféllel, aki egyértelműen jobb volt náluk. Ezzel Csongi és Levi sem tud mit kezdeni: csak arra biztatják a srácokat, hogy most el lehet fogadni vereséget. Nincs Pancho Aréna, de van bronzmeccs.

Ami nem indul rosszul: Dáriuszt sikerült lelkileg annyira összerakni, hogy legalább beálljon a kapuba. A sárkeresztúri csapat a vezetést is megszerzi. Egyedül Dáriuszon látszik az enerváltság: amint bekapja az első gólt, már lélekben fel is adta a meccset. Tétlenül nézi, ahogy a labda másodjára és harmadjára is begurul a hálóba. Széttárja a kezét: „Védekezni kellene.” A meccs végéig már csak egy szépítés fér bele. A srácok most azt élik át, ami minden sportversenyen a legnehezebb: negyediknek lenni! Minden versenyen a negyedik az a csapat, amelyik nagyon közel volt a győzelemhez, majd az éremhez, de üres kézzel távozik, ráadásul két vereséget szenved a torna végén. A sárkeresztúri U15-ösök nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Helga, a ludovikás csapat szervezője figyelmeztetett minket a torna elején: vigyázzunk, nehogy hamar kiessenek a srácok, mert akkor unatkozni kezdenek és rosszalkodnak. Nem estek ki hamar, nem is rosszalkodnak. Csak fekszenek. Körülöttük pedig Levi, Csongi és Eri néni – a máltais segítő – próbálják kórusban megmagyarázni a vereséget. Ki nyugtatni próbálja őket, ki dicsérni, ki leszidni. Csöndet senki nem hagy nekik. Végül Viktor áll fel, és megrángatja magán a kék mezt: „Vetkőzzünk át! – mondja – szégyellem ezt viselni!” Ez az a mondat, amire ha akarnánk, akkor is nehéz válaszolni.

A kocsiban hazafelé Csongi és Levi azt próbálják kitalálni, hogyan lehetett volna elfogadtatni velük a vereséget. „Mondtam nekik, hogy azt töröljék, amit Eri néni beszélt – szólal meg Levi. – Semmi értelme azon tipródni, hogy mit szúrtak el. Mégiscsak hatvan csapatból jutottak ide.” Azon gondolkodom, hogy jelezzem-e Levinek: ez minden bizonnyal a két sárgájú tojása miatt történt így, de most én is jobbnak látom, ha hallgatok, és inkább a telefonomra nézek. Üzenet jött Helgától a közös Messenger-csoportunkba. Szöveget nem látunk, csak egy fényképet küldött. „Fair Play-díj, bakker!” – kiáltunk fel négyen, csaknem kórusban. Csak nem távoznak a srácok üres kézzel! Csongi ingatja kicsit a fejét: „Hát azért éppen Fair Play…” Most mindannyiunk agyán átfutnak olyan dolgok, mint az a pont, amikor Dáriusz meccs közben lement a pályáról, vagy Bence nem akart kezet fogni az ellenféllel. „Maradjunk annyiban, hogy ez azt jelenti, hogy mi lettünk a legjobb csapat, aki nem nyert érmet” – mondja Csongi. És valószínűleg igaza van. De ez most kit érdekel?

Írta és fotózta: Sarnyai Benedek