Carles Gil piarista rendfőnök a Gravissimum Educationis konferencián tartott előadása alkalmával járt Magyarországon. Ebből az alkalomból Fogarasi Levente budapesti piarista öregdiák, a Ludovika Collegium és a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodási és menedzsment szakos hallgatója beszélgetett vele a rend vezetéséről, evangelizációról és a hivatás kérdéseiről.

Sok szeretettel köszöntöm Magyarországon Carles Gil i Saguer generális atyát. Bemelegítésként engedjen meg egy személyes kérdést: hosszú és sokszínű út vezetett odáig, hogy a piarista rend generálisa lett. Ha visszatekint erre az útra, mely belső élmény volt a legmeghatározóbb, amely a leginkább formálta Önt?
Nagyon örülök, hogy itt lehetek, és köszönöm, Levente, hogy beszélgethetünk. Fontosnak tartom azt a szót, amit használtál: formál. Ez számomra egy kedves kifejezés, mert a formálódás sosem egyetlen pillanat műve, hanem időt, finomságot és odafigyelést igénylő folyamat. Éppen ezért nem egy kiemelt eseményt említenék, hanem több olyan helyzetet, amelyek együtt alakították a hivatásomat.
Taizé különösen meghatározó élmény volt. Ott az imádság iskolájában élhettem meg a csend, a zene és a közösség erejét – mindazt, ami mélyen gazdagította a lelki életemet. Ugyanilyen fontosak számomra a piarista diákéveim: a nyári táborok, a különböző szolgálati lehetőségek és az a rendkívül támogató környezet, amelyet szüleim és tanáraim jelentettek.
Tizenöt-tizenhat évesen Katalóniában találkoztam egy piaristával, aki önkéntes szolgálatra hívott Barcelona egyik legszegényebb közösségébe. A Cottolengo kórházban dolgoztam, ahol súlyos szellemi vagy testi fogyatékossággal élő embereket gondoztak. Hetente egyszer jártam oda, hogy segítsek az étkeztetésben azoknak, akik mozdulni sem tudtak. Ez a kapcsolat olyan emberekkel, akik a legsebezhetőbbek közé tartoznak, mély nyomot hagyott bennem. Ha visszatekintek, ezt a három tapasztalatot látom alapvetőnek: a spiritualitás élményét, a közösség erejét és a szolgálat megtapasztalását. Ezek együtt formálták azt, aki ma vagyok.

Van olyan élménye a beteg emberekkel való találkozásaiból, amely különösen mély nyomot hagyott Önben?
Két történet jut eszembe. Az első nagyon fiatalon történt, talán tizenöt éves lehettem. Önkéntes szolgálatom első napja végeztével hazaértem és nem tudtam enni – annyira megterhelő volt a tapasztalat. Volt ott egy férfi, José, akinek nem volt izomzata a nyeléshez. Miközben etettem, ő csak köhögött. Nehéz helyzet volt, és akkoriban szinte meghaladta azt, amit fel tudtam dolgozni. A másik történet később esett meg, amikor a Szeretet Misszionáriusaival – Teréz anya nővéreivel – szolgáltam együtt. Étel- és italosztásban segítettem. Tejet töltöttem poharakba, de csak félig töltöttem meg őket, mert úgy gondoltam, ez udvariasabb. Egy férfi azonban rám nézett, és azt mondta: „Töltsd tele a poharam!” Igaza volt. Rájöttem, hogy itt nem a szelíd udvariasság a megfelelő viszonyítási pont, hanem az ember valós szükséglete. Tejet kért, ezért egyszerűen meg kellett volna töltenem a poharát. Ez az apró jelenet adott nagyon mély tanítást arról, hogyan érdemes közelíteni a szegénységben vagy kiszolgáltatottságban élő emberekhez.

Segítették ezek a tapasztalatok a piarista hivatás felé vezető útján? Mi volt az a pillanat, amikor végleg elköteleződött a piarista szerzetesi élet mellett?
Igen, mindez szerves része annak a belső útnak, amelyen végül megértettem a hivatásomat. Úgy gondolom, az életünk során többször is meghívást kapunk arra, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak. Három-négy, talán öt olyan nagy kérdést, amelyek hosszú távon kísérnek minket, és amelyek segítenek megérteni, mire is hív bennünket Isten. Az értelem szó latin eredete (intus legere, vagyis „belül olvasni”) nagyon találó: ezek a kérdések mintegy belülről olvasnak bennünket, és feltárják, kik is vagyunk valójában.
Ahogy jártam az önismeret útját, egyre világosabb lett számomra néhány alapvető igazság önmagammal kapcsolatban: hogy fontos számomra a spirituális élet és az ima; hogy szeretek közösségben élni; hogy öröm számomra a tanítás – még ha eredetileg jogászként is végeztem; és hogy mélyen foglalkoztat az igazságtalanság tapasztalata a világban, ezért szeretnék hozzájárulni egy igazságosabb társadalom építéséhez. Amikor ezeket a szálakat összekapcsoltam, világossá vált, hogy mindez a piarista hivatás lényegéhez tartozik. Ekkor gyűjtöttem bátorságot és meghoztam a döntést.

Most, generálisként, hogyan látja: mi a piarista közösség jövője és küldetése a 21. században?
Elöljáróban fontos megjegyeznem: valahol véletlenül lettem generális. A rendfőnököt hatévente választjuk, a generálisi káptalan ciklusaihoz igazodva. Az elődömet, Pedro Aguadót Ferenc pápa a hatéves ciklus negyedik évében püspökké nevezte ki. A szabályzat szerint ilyen esetben azonnal új vezetőt kell kijelölni. Ez nálunk egy lezárt boríték felbontását jelenti, amelyben ott van a megválasztott utód neve. Az enyém volt benne. Elsőre meglepő volt, de tudtam: olyan csapat áll mellettem, akikkel biztonságban és jó irányba lehet vezetni a rendet.
A legutóbbi, 2022-es mexikói káptalan meghatározta azokat a stratégiai irányokat, amelyek mentén dolgozunk, így szilárd alapokra építhettem. Amikor felismertem, hogy minden adott – egy jó csapat és egy közös vízió -, csak annyit mondtam magamnak: „Rajta, emberek, legyen bennünk bátorság.”
A küldetésünk ugyanaz, mint 400 évvel ezelőtt: a fiatal fiúk és lányok oktatása-nevelése. Ma azonban ehhez hozzá kell tennünk a családok támogatását is. Úgy kell oktatnunk, hogy közben elismerjük a szülőket elsődleges nevelőként. Külön figyelmet kell fordítanunk azokra a gyerekekre, akik szegénység, társadalmi periféria vagy pszichológiai nehézségek miatt különösen sérülékenyek. Kalazancius arra hívott minket, hogy „reformáljuk a társadalmat”, ez a reformatio reipublicae. Ez azt jelenti: nevelőmunkánkkal változást kell előidéznünk a világban. Ehhez elkötelezettségre, kreativitásra és vállalkozó szellemre van szükség.

Hogyan maradhat élő és releváns a piarista pedagógia ebben a modern, sokszínű világban?
Úgy, ha identitásunkat hűségesen, de nem mereven éljük meg. A hűség nem mozdulatlanságot jelent, hanem azt, hogy megőrizzük, kik vagyunk, miközben képesek vagyunk formálódni a világgal együtt. Ez a dinamizmus nehéz, de szükséges. A lényeg, hogy Magyarországon, Kongóban vagy Japánban ugyanabból a karizmából éljünk, még ha egészen más kontextusban is. Fontos, hogy ne generáljunk kulturális háborúkat, ne konfrontációban gondolkodjunk. Inkább azon az értékkínálaton legyen a hangsúly, amit hitelesen nyújtani tudunk. Ha hűek maradunk Kalazancius szelleméhez, és közben valódi párbeszédet folytatunk a világgal, akkor hitelesen tudjuk formálni a társadalmat.

Ez azt jelenti, hogy a piarista identitás mindenhol ugyanaz? Egy kongói diák ugyanolyan piarista nevelést kap, mint egy magyar?
A tananyag természetesen nem lesz ugyanaz, az mindig alkalmazkodik az adott ország rendszeréhez és kulturális közegéhez. De a stílus, a pedagógiai megközelítés, az értékek és az együttélés alapelvei igenis közösek. A tartalom változhat, az értékrend nem. Számunkra az a legfontosabb, hogy amit a világnak üzenni szeretnénk, összhangban legyen azzal, ahogyan élünk. Így maradunk piaristák bárhol a világban.

Mit tud kínálni egy katolikus vagy piarista iskola, amit egy állami iskola nem?
A kérdést talán nem úgy érdemes feltenni, hogy mit nem tud adni egy állami iskola, hanem inkább úgy: mi az, amit mi hozzá tudunk tenni az alapokhoz, és amit reményeim szerint az állami iskolák is egyre inkább átvesznek. Mi spirituális életet kínálunk. Olyan belső erőforrást, amely megtart az élet válságos időszakaiban. Ebben az ontológiai sivatagban, amelyben ma sokan élnek, mi hitet, közösséget, iránytűt és támaszt szeretnénk adni. Azt szeretnénk, hogy identitásunk mindenki számára elérhető és élhető legyen, ne exkluzív és ne zárt.
Meggyőződésem, hogy az a nevelési ajánlat, amit hordozunk, jó a társadalom számára. Ezért nem versengeni, hanem együttműködni szeretnénk: a kormányzatokkal, az állami intézményekkel és minden jó szándékú partnerrel, hogy közösen adhassuk tovább mindezt a fiataloknak.

Hogyan lehetséges az evangelizáció olyan iskolákban, ahol a diákok számára kötelező programok vannak, miközben a hithez elengedhetetlen a személyes szabadság?
Nagyon fontos és okos kérdés. A valóság országonként rendkívül eltérő. Vannak helyek, mint Kuba vagy Vietnam, ahol a kormány nem engedélyezi a katolikus oktatást. De Európán belül is nagy különbségek vannak abban, hogy az iskolák milyen formában beszélhetnek a hitről. A francia teológus, Henri Godin mondta azt, hogy „France, pays de mission”, vagyis Franciaország maga is missziós terület. Ez ma sok európai országra igaz: újra kell evangelizálnunk a saját kontinensünket.
Ebben a helyzetben az egyensúly kulcsfontosságú. Olyan tantervet támogathatunk, amelyben az államnak és az intézménynek egyaránt van szerepe, nagyjából fele-fele arányban. A leginkább korlátozott helyzetekben iskola utáni programokat szervezünk, ahol szabadon és személyesen kínáljuk fel a lehetőséget az Istennel való találkozásra. A hit ajándékát nem lehet kötelezővé tenni, de lehet számára teret és alkalmat teremteni.

Hol tekinthető a legsikeresebbnek a piarista rend oktatási tevékenysége?
Ez nehéz kérdés, mert először is tisztázni kell, mit értünk siker alatt. A rangsorok szerinti siker? Vagy az, hol van ránk a legnagyobb szükség? Egyes országokban a gyerekeknek csak 80%-a jár iskolába, és a túlzsúfoltság miatt még kevesebben jutnak valódi tanuláshoz. Ezeken a helyeken a szolgálatunk szó szerint életeket változtat meg.
Európában, ahol minden gyermek iskolába jár, mások a szükségletek: itt inkább a közösség, az értékek és a lelki támogatás területén van küldetésünk. Én úgy látom, a piaristák mindenhol jó hírt jelentenek. Bárhol vagyunk jelen, javítjuk a környezetet, és hozzájárulunk a társadalom alakításához. Jó látni, hogy ahol megjelenünk, ott ugródeszkát jelentünk a fiatalok számára: egy megszerzett diploma továbbtanulási lehetőségeket és jobb munkahelyeket nyit meg. Ez valódi változás, és talán ez a legmélyebb értelemben vett siker.

A Kalazancius Mozgalomnak Magyarországon és világszerte is sok fiatal tagja van. Hogyan támogathatják a személyes, Istennel való kapcsolat kialakulását a KM csoportjai?
Isten sokszor rejtve marad az ember előtt, és Európa számos országában szinte elölről kell kezdeni az evangelizációt. A Kalazancius Mozgalom csoportjai olyan teret teremtenek, ahol a fiatalok megtapasztalhatják Isten jelenlétét. A rend számára a KM jelenti az evangelizáció egyik fő útját: rajta keresztül valós, hiteles lehetőséget kínálunk a fiataloknak arra, hogy találkozzanak az evangéliummal. Ha tudunk fejlődni abban, hogyan adjuk át ezt – például a nyelvezet, a megközelítés vagy az érthetőség finomításával -, az nagy előrelépés. Úgy látom, a mozgalom már most is nagyon értékes munkát végez ezen a téren.

Ha Kalazanci Szent József ma itt lenne, mit gondol, mire kérné Önt?
Nem tudom, mit kérne tőlem, de azt tudom, én mit kérnék tőle: hogy imádkozzon értem, és adjon egy ölelést, hogy a sok kihívással könnyebben tudjak szembenézni. Nem hiszem, hogy különösebben kérne tőlem bármit. Inkább azt mondaná: „Folytasd. Jó úton jársz. Légy bátor!” És ugyanezt üzenné minden piaristának, minden laikus munkatársnak, tanárnak és öregdiáknak is: „Jól csináljátok. Amit kaptatok az élettől, adjátok tovább – sokszorosan!”

Mi az üzenete a piarista ifjúságnak?
Az üzenetem egyszerű: Növekedjetek! Éljétek meg a fiatalságotokat úgy, mint a formálódás idejét, mert az érlelődéshez idő, bizalom és közösség kell. És miközben növekedtek, három területet különösen tartsatok szem előtt:

1. Növekedjetek okosságban: tanuljatok, és adjátok bele magatokat mindenbe, amit tesztek. Ez a tartós fejlődés alapja.
2. Növekedjetek emberségben: ez lesz az a belső iránytű, amely segít a jó és rossz megkülönböztetésében.
3. Növekedjetek a hitben: ez annak a mély útnak a része, amelyben felfedezitek önmagatokat és Istent.

Mindhárom területen engedjétek, hogy mély gyökereitek legyenek! Mert ha jönnek a viharok, ezek tartanak majd meg benneteket.

A teljes beszélgetés megtekinthető az alábbi linken: https://www.youtube.com/watch?v=jdyRQKYFyAc&embeds_referring_euri=https%3A%2F%2Fpiarista.hu%2F&source_ve_path=Mjg2N

Az interjút készítette: Fogarasi Levente
Fotó: Barlay Vince, PRMT
A szöveg és a fotók eredeti megjelenési helye: piarista.hu