A Ludovika Collegium több hallgatója is abban a szerencsés helyzetben volt, hogy huzamosabb időt tölthetett el külföldön. Hátizsák című cikksorozatunk ezeket az élményeket gyűjti össze. A sorozat 1. részében Dittrich Anna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatója írt az Egyesült Államokban tett utazásáról.

Dittrich Anna – USA

Bátran állíthatom, hogy 2017 nyara a mai napig a legmeghatározóbb vakációk egyike volt számomra. Ekkor történt ugyanis, hogy a CCUSA szervezetének jóvoltából az USA Pennsylvania államában vállalhattam munkát egy gyermektábor kisegítő személyzetének tagjaként, majd pedig turistaként fedezhettem fel a kontinens nyugati partjának lenyűgöző vidékét.

Bizonyára nem meglepő, ha azt mondom, hogy a programba történő jelentkezésemet friss érettségizőként elsősorban a kalandvágyam kielégítése motiválta. Csillogó szemekkel szálltam fel életemben először egy repülőgépre, kerestem fel New York nevezetességeit, sétáltam végig a hollywoodi hírességek sétányán, néztem a Grand Canyon mélyére, vagy éppen gázoltam bele a hűs óceánba.

A fenti várakozásaimon túl azonban ennél sokkal többet kaptam a külföldön töltött időszak alatt. A fizikai munka alázatra tanított, a táborban tapasztalt kulturális sokszínűség, és egymásra utaltság pedig önkéntelenül is nyitottságra sarkalt. Bizonyára ebből a nyitottságból fakadt az is, hogy a nyár végére az idegen nyelv használatakor érzett görcsösségnek és bátortalanságnak is búcsút inthettem.

Amire viszont nem számítottam, hogy az angol nyelv mellett az anyanyelvemmel is szorosabb kapcsolatba kerülök. Soha nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a magyar szó, kultúra és mindennapi szokások. Először talán a július 4-i ünnepségen jutottam erre a felismerésre, ahol az amerikaiak nemzeti identitástudata engem is mélyen megérintett és elgondolkodtatott. De hasonló érzéseim támadtak akkor is, amikor a táborból kikerülve úton-útfélen magyarokba botlottam, akikkel hatalmas lelkesedéssel elegyedtünk szóba. Erősen él bennem az emlék, amikor egy emigrált ’56-os nénivel beszélgettem csaknem egy órát a repülőtéren, és az arca, amikor megtudta, hogy én is magyar vagyok.

Úgy érzem, hogy az USA-ban töltött három hónap nem csak felejthetetlen kalandokkal gazdagított, hanem személyes fejlődésemet is szolgálta, illetve egészen új perspektívába helyezte az otthonomról való gondolkodásomat.

Hát nem érdekes, hogy ehhez ilyen messzire kell menni?

Szerző: Dittrich Anna
Kép: pexels.com