Sorozatunkban jogesetmegoldások publikálásával szeretnénk megismertetni a „jog világát”, illetve az olvasóval közösen csodálkozunk rá arra, hogy életünknek még a leghétköznapibbnak tűnő megmozdulásai, történetei is rejtegethetnek magukban jogi vonzatokat. Cikksorozatunk ötödik részében a tulajdonosi jogok lesznek terítéken.
MACSKAJAJ
Egy filmforgatáson történt balesetért való felelősség margójára
Magyarországon évente akár több mint húszezer munkabaleset is történik, köztük a legkülönfélébb és igen szokatlan esetek. Eheti cikkünk példája egy közelmúltban lejátszódott történeten keresztül mutatja be az egyes balesetek legalább ilyen sajátságos felelősségtani vonzatait, mindezt egy filmforgatás színfalai mögül, korhű öltözetben, négylábú szőrgombócok társaságában.
A 2012. évi I. törvény, azaz a Munka Törvénykönyve (továbbiakban: Mt.) XIII. fejezetében szabályozza a munkáltató kártérítési felelősségét a következőképpen: A 166. § (1) bekezdés szerint „a munkáltató köteles megtéríteni a munkavállalónak a munkaviszonnyal összefüggésben okozott kárt.” A hivatkozott szakasz (2) bekezdése a menetesülési okok között tartja számon azt az esetet, amikor „a kárt az ellenőrzési körén kívül eső olyan körülmény okozta, amellyel nem kellett számolnia és nem volt elvárható, hogy a károkozó körülmény bekövetkezését elkerülje vagy a kárt elhárítsa”, illetve amikor a „kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta.” A gyakorlatban azonban, ha már megtörtént a baj – különösen az igen rövid tartamú, vagy atipikus jellegű jogviszonyok szerződéses láncolata esetében – nem mindig egyszerű a felelősségi szálak kibogozása. Ennek szemléltetésére a Fővárosi Ítélőtábla közelmúltban meghozott közbenső ítélete kitűnő példának bizonyul.
A vizsgált ügy egy nagyjátékfilm forgatási munkálatai köré csoportosul, alapja pedig az ügy felperese és egy filmelőállító között létrejött vállalkozási szerződés, melynek tárgya állatszereplők biztosítása. Az alperesi szerződéses kötelezettségek az állatszereplők forgatásra történő felkészítésére, a helyszínre történő szállításukra, illetve a helyszínen történő koordinálásukra terjedtek ki, biztosítva az alperes részére teljesítési segéd igénybevételének lehetőségét. Mivel a filmelőállítóval egyéb külön szerződéses viszonyban álló statisztaközvetítő cég nem talált elegendő macskatulajdonos statisztát, így a felek egyfelől a vállalkozási szerződést az állatok nagyobb számú biztosításával egészítették ki, másfelől pedig alperes a felmerült emberhiányt ismerősön keresztül orvosolta a felperes bevonásával, 20.000, – Ft fejében. A felperes feladatát az képezte, hogy egy magassarkú cipőből és hosszú földig érő ruhából álló korhű öltözetben egy macskát a kezében tartva kellett besétálnia a jelenetbe. A jelenet felvételére ugyan sor került, azonban ezt megelőzőn, mialatt felperes az alagsorban lévő macskáért indult, a lépcsőn leesve 18 fokot zuhant súlyos sérüléseket szenvedve.
Mind a baleset, mind a kár vitathatatlanul bekövetkezett, azonban felmerül a kérdés, hogy ilyen esetben ki a felelős a bekövetkezett kárért és milyen jogcímen? Tulajdonképpen milyen szerződéses kapcsolatban áll az ügy alperese és felperese? Jogi szempontból kinek és mit kellett volna tennie a baleset elkerülése végett?
A Budapest Környéki Törvényszékhez benyújtott kereseti kérelmét felperes arra alapította, hogy a közte és alperes közötti megállapodás kiterjedt a munkaszerződés Mt. 45.§ (1) bekezdésében meghatározott kötelező elemekre, azaz az alapbérre és munkakörre. A munkakört felperes filmipari statisztaként azonosította, egyben hivatkozott ezen munkakör egyszerűsített foglalkoztatás körébe tartozó jellegére. Az Mt. 202. § (1) bekezdése szerint az egyszerűsített foglalkozás esetkörében nem irányadó a munkaszerződés kötelező írásba foglalásának követelménye, ezért a felek e kötelem szóban érvényesen létrejött. Az így munkáltatónak minősített alperes mind a foglalkoztatás adóhivatalhoz történő bejelentését, mind pedig a szükséges munkavédelmi oktatás elvégzését mellőzte. A felek között fennálló munkaviszony következtében érvelésében a baleset munkahelyi balesetnek minősítendő, amely megalapozza az alperesi kártérítési kötelezettséget a bevezetőben hivatkozott jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően.
Ezzel szemben az alperesi álláspont a munkaviszony fennállának tagadása oldaláról közelítette meg a kérdéskört. Hivatkozott az általa kötött vállalkozási szerződés tárgyi hatályára, és rámutatott, hogy az kizárólag az állatszereplők közvetítésével kapcsolatos tevékenységekre terjed ki, így az nem foglalja magában a felperesi feladatellátáshoz szükséges tárgyi feltételek, többek között a balesetet okozó öltözet biztosítását. A felperes bevonásában való közreműködése ennélfogva kizárólag csupán baráti segítségnyújtásnak minősíthető. Ezen állítását erősítendő alperes kiemelte, hogy közöttük nem állt fent az egyébként munkaviszonyok sajátosságát jelentő alá-fölé rendeltségi viszony, emellett sem utasítási joga, sem ellenőrzési kötelezettsége nem merülhetett fel. Utalt továbbá arra a tényre, hogy a ruhapróbát követően a hosszbéli problémák érzékelésének ellenére felperes nem élt az öltöztetők által felajánlott, a ruhára vonatkozó kijavítási vagy kicserélési igénnyel, így kárát kizárólag saját elhárítatlan magatartása okozta. Összeségében tehát az Mt. 166. § (2) bek. b) pontja szerinti olyan mentesülési ok áll fenn, amely az adott helyzetben egyébként sem alapozná meg a munkajogi szempontból fennálló felelősségi tényállás létrejöttét.
Az elsőfokú bíróságnak elsőként a felek közötti jogviszony munkaviszony jellegét kellett vizsgálat alá vonnia, majd egy esetleges igenlő válasz esetén a kártérítési felelősség alóli mentesülést megalapozó szóba jöhető körülmények értékelését kellett elvégeznie.
Az első kérdés kapcsán a bíróság megállapította, hogy e körben a bizonyítási teher a felperesen nyugszik, aki egy olyan valódiság vélelmével bíró közokiratra hivatkozott, amely a felek között fennálló jogviszonyt szervezett jellegű munkavégzésre irányulónak minősítette. E vélelemmel szemben alperes nem tudott sikeres ellenbizonyítással élni, hiszen a statisztákat külön statisztaszervező cégek foglalkoztatták szabályos bejelentéssel, így alperesnek statisztaközvetítő tevékenység folytatására az adott ügyben, az őt érintő vállalkozási szerződés tekintetében nem volt joga. Mivel a feladatellátásra történő felkérés mégis az alperes oldalról történt meg, utasítási joga is fennáll, nevezetesen az alapfeladatnak minősített tevékenység – azaz a macska kézben tartása – tekintetében. Az elsőfokú bíróság szerint a felek szerződéses akaratából kiindulva nem következtethetünk egyértelműen más polgári jogi szerződéses konstrukció fennálltára. Emellett mind a feladat és alapebér meghatározása, illetve utóbbinak kifizetése az alpereshez köthető a kötelem munkavégzési irányultságát jeleníti meg. Mint ilyen, az alperesi munkajogi felelősség fennálltát támasztja alá, melynek már csak mértéke kérdéses csupán az esetleges mentesülési okok számbavételével.
Itt kapcsolódnak be az elsőfokú bíróság által a második kérdéskör vonatkozásában elmondottak, miszerint nem áll fent, hogy a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta volna. Egyfelől azért, mert az alperes beleszólással bírt az állatok elhelyezésének kérdésébe, így elvárható lett volna tőle egy biztonságosabb helyszín kiválasztása. Másfelől azért, mert maga is jogsértően járt el, amikor nem részesítette felperest megfelelő munkavédelmi oktatásban. Ennek az alperesi mulasztásnak a fennállását nem befolyásolja, hogy a ruhát nem ő biztosította, továbbá az öltöztetői tájékoztatás sem. Ez utóbbi figyelembevételével azonban a bíróság tekintettel volt arra, hogy a ruha felajánlott kijavíttatásának mellőzésével felperes közrehatott a baleset bekövetkeztében. Az Mt. 167. § (1) bekezdése értelmében „nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása okozott (…)” Az elsőfokú bíróság így végső soron 70%-os arányban állapította meg alperes munkáltatói kártérítési felelősségét.
Az alperes által előterjesztett fellebbezés, illetve a felperesi csatlakozó fellebbezés alapján másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla járt el. Alperes fellebbezési kérelmében a korábban előadottakon túl kiemelte, hogy az egyszerűsített foglalkoztatásról szóló 2010. évi LXXV. törvény 3. § (1) és 11. § (1) bekezdései alapján az alkalmi munkára irányuló jogviszony létrejöttének alapvető feltétele az adóhatósághoz történő bejelentés, ennek hiányában tehát nem beszélhetünk alperesi foglalkoztatásról. Hivatkozott tovább olyan egyéb fogalmi ismérvek hiányára, mint a rendszeres jelleg, jog az irányításra, illetve utasítások adására, tovább a munkakör meghatározására. Érvelésében kimondta, hogy a macskán kívül semmilyen más úgynevezett munkaeszközt nem ő biztosított, a baleset pedig nem a macska kézben tartása közben következett be, így a baleset kizárólag a felperesi elháríthatatlan magatartás következménye. Hivatkozott arra a tényre, hogy a tanúvallomások többsége is a felperes statisztai minősítését vallotta, nem pedig állatgondozói szerepkörét. Kifejtette továbbá, hogy a vállalkozási szerződés keretében a közreműködő igénybevételének joga csupán előzetes bejelentés esetén illette volna meg, így a felperes bevonása sem értelmezhető e joggal való élés körében.
A felperesi csatlakozó fellebbezés tovább nyomatékosította, hogy foglalkoztatására balesetveszélyes helyszínen és ruházatban, valamint bármiféle megfelelő munkavédelmi oktatást mellőzve került sor. Az egyetlen nem elégséges tájékoztatás az öltöztető részéről történt, aki azonban nem tekinthető az alperes munkavállalójának. Az a tény, hogy a körülmények ellenére mégis elindult, kizárólag az utasítás következményeként értékelhető, és nem a felperesi szabad akaratelhatározás folyománya.
A másodfokú ítélet indoklásából kitűnik, hogy ugyan a felperes által hivatkozott közigazgatási határozat – mivel nem bizonyító, hanem rendelkező közokirat – önmagában nem a munkaviszony fennállását igazolja, az eltérő jogértelemzéstől függetlenül egyébiránt azt elsőfokú bíróság szintén a helyes bizonyítási eredményre jutott e kérdést illetően. Helyesen állapította meg tehát, hogy amikor felperes az általános gyakorlatot megrövidítendő a felperest bevonta a forgatási munkálatokba, közöttük a többi statisztától eltérően külön megállapodás jött létre. Az egyéb polgári jogi szerződésként történő minősítés helyesen azért kizárandó, mert a felek részéről a jogviszony jellegét tisztázó rendelkezések hiányában a szerződést a tényleges munkavégzés alapulvételével kell megítélni, amely így egyértelműen nem egy eredménykötelem, hanem sokkal inkább feladatellátás. Ugyan maga a produkció oldaláról érkezett a kérés az alperes részére egy állatokhoz értő személy keresésére, a munkavégzésre irányuló jogviszony az alperes és a felperes relációjában értelmezendő. A produkció és az alperes előzetes megállapodásának szükséges velejárója, hogy bizonyos kérdésekben az utasítási jogokat megosztva gyakorolják, ez a tény azonban a másodfokú bíróság értelmezésében a peres felek közötti jogviszony jellegét nem befolyásolja.
A kárfelelősség tekintetében a másodfokú bíróság alaptalannak tartotta az alperesi hivatkozásokat. Mivel a munkavégzésre egy körülhatárolt helyen került sor, melyre az alperes bizonyítható ráhatással bírt, továbbá a bírói gyakorlat szerint önmagában a munkáltató telephelyén kívüli munkavégzés sem alapozza meg a kárnak a munkáltató ellenőrzési körén kívül eső jellegét, nem állnak fent a mentesítő körülménynek. Szintén a mentesülés megállapítása ellen hat az Mt. 51.§ (4) bekezdése, mely szerint munkáltató kötelezettségét képezi az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeinek biztosítása. Mivel alperes a szükséges irányítást és tájékoztatást nem végezte el, figyelmen kívül hagyta a munkakörülményeket, a veszélyt nem hárította el, továbbá nem tartotta meg a munkavédelmi oktatást, ezen tények mind felelősségének elemeit képezik. Mint munkáltató, a fentiek összehangolása, és általánosságban a megfelelő munkaszervezés az alperes feladata lett volna, így védekezése, amely mindvégig ráhatásának hiányára alapozott, csupán saját kötelezettségbéli mulasztására hívják fel a figyelmet.
A jogviszony természetét és a felelősség kérdését illetően tehát mindkét fórum lényegében azonos álláspontra helyezkedett. Az elsőfokú bíróság által alkalmazott kármegosztás tekintetében a másodfok azonban kissé árnyalta a képet. Az Mt. a kármegosztás lehetőségét a munkavállalói oldaláról jelentkező vétkességi elem megjelenése esetén veszi számításba. Az elsőfokú ítélettel szemben a másodfokú bíróság szerint nem volt elvárható a kellő tapasztalattal és ismeretekkel fel nem vértezett felperestől a helyzet megfelelő felmérése és pontos megítélése. A másodfokú bíróság szerint a feladatellátásra való törekvés jogosan és természetesen merült fel a felperes oldaláról, ezen munkavégzés nem tekinthető a „mindennapi élettapasztalatot kirívóan figyelmen kívül hagyó” jellegűnek. Mivel pedig felperes megfelelt a polgári jog általános gondossági mércéjének, közrehatása nem állapítható meg. A kárfelelősség tehát alperesen nyugszik 100%-os arányban.
A fentiek alapján megállapítható tehát, hogy a peres felek általi kifejezett rendelkezés hiányában a szerződést a tényleges munkavégzés alapulvételével kell megítélni. Amennyiben ezen körülmények munkaviszonyra engednek következtetni, úgy a munkavállalót szigorú kötelezettségek terhelik a tág értelemben vett munkajogi, illetve munkavédelmi szempontokból. Ennek egyik garanciális eleme, hogy bizonyos szűk kivételi körök és szigorú mentesülési szabályok mellett – mint például a munkavállalói vétkes közrehatás – a munkáltatót teljes kártérítési felelősség terheli a munkavállalónak a munkaviszonnyal összefüggésben okozott káráért.
Szerző: Dittrich Anna
Kép: canva.com,
Felhasznált irodalom:
A Fővárosi Ítélőtábla 1.Mf.31.133/2021/11. számú közbenső ítélete
2012. évi I. törvény a Munka Törvénykönyvéről
2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről
Az egyszerűsített foglalkoztatásról szóló 2010. évi LXXV. törvény
KSH adatok a munkabalesetek számáról https://www.ksh.hu/stadat_files/ege/hu/ege0042.html