„Jordan B. Peterson a nyugati világ egyik legmeghatározóbb kortárs gondolkodója. A Kanadából származó, népszerű klinikai szakpszichológus az elmúlt években számos előadást tartott világszerte, emberek tíz- és százezreit érve el” – Krúdy Domonkos írása.

Peterson rendszeres megszólalásaival a közösségi médiafelületeken milliós követőtábort épített ki magának, két nagy sikerű könyvével (12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt!, Túl a renden: Újabb 12 szabály az élethez!) pedig páratlan eladásszámokat produkált. Peterson szerteágazó témákban történő megnyilatkozásaival a kulturális diskurzus megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. Legfőbb témái és gondolatai, valamint két önsegítő bestseller könyvének alapjai a Maps of Meaning című, 1999-ben megjelent fő művében kerültek tudományos formában is kifejtve. A sokáig leginkább csak szakmai körökben ismert könyv iránt mára megnövekedett az érdeklődés, és az elmúlt néhány évben a szélesebb közönség is felfedezte magának.

A világot fel lehet fogni úgy, mint a történések helyszínét, és úgy is, mint a dolgok helyét. Az előbbi, sokkal ősibb és kevésbé kézzelfogható értelmezés a művészetben, rituálékban, mitológiában köszön vissza. Eszerint mindennek jelentése van a világban. Az utóbbi interpretáció – a világ, mint a dolgok helye – pedig a ráció, a tudományos módszerek és teóriák világa. A dolgok hasznosíthatósága és azon tulajdonságai meghatározóak ebben a felfogásban, amelyek mérhetők. Az emberi gondolkodás eme tudományosnak nevezhető fajtája nem olyan régóta meghatározó az emberi gondolkodásban. A dolgok jelentésével foglalkozó ősibb világnézetet sokszor idejétmúltnak tekinti a modern kor „tudományos szemléletű” embere. Ez azonban hibás megközelítés, ugyanis teljes világképet csak a kettő együttesen adhat. A tudományos és a mitológiai világnézet egyike sem teljes önmagában, és egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel a gondolatmenettel indítja Peterson a könyvét, és alapozza meg a mitológiával és a dolgok jelentésével való foglalatosságnak a szükségszerűségét. Egymástól időben és/vagy földrajzilag távollévő kultúrák mitológiájában, rituáléjában jelentős hasonlóságok fedezhetők fel. Az istenségekről szóló vagy a világ létrejöttét, az ember eredetét stb. magyarázó történetekben olyan visszatérő toposzok vannak, melyek azt a benyomást keltik, hogy ezeknek a történeteknek kultúrától független és a kultúrán túlmutató jelentésük van. A mitológiai történetek segítenek a világ értelmezésében, generációk bölcsességét adják át az egyén számára, kijelölik a helyes cselekvés útját.

Ezekből a történetekből kirajzolódik egy metatörténet, ami magában foglalja a legfőbb elemeket. Három alapvető fogalom/jelenség/szereplő található a mítoszok világában. Az első az ismeretlen terület, azaz a természet, ami kreatív és pusztító – ez az Ősanya. A második az ismert terület, vagyis a kultúra, ami védelmező és zsarnok – ez az Ősatya. A harmadik az ismeretlen és ismert közötti lavírozás, a kreatív felfedező és bosszúszomjas ellenség, az archetipikus individuum – az isteni Fiú. Az individuum a kultúrában él, mely kultúra a természetbe van beágyazva. A természet minden élet forrása és végzete. A kultúra az emberek közös nyelve, ahol az emberek ugyanazt a jelentést társítják a dolgokhoz. Az ismert terület, amely megvéd a káosztól való félelemtől. A túlzott káosz elviselhetetlen, de a felfedezéstől elzárkózó túlzott rend is patológiás. A káoszban végtelen lehetőség rejtőzik, de végtelen veszély is. A káosztól való félelem egyik fő hajtóereje az ember halandóságának tudása, az ősbűnért való büntetés.

Az emberi agy is nagyobb jelentőséget tulajdonít az ismeretlennek, mint az ismertnek. A jobb agyfélteke átveszi az irányitást az ismert területeken uralkodó bal agyféltekétől, ha azt érzékeli, hogy ismeretlen területre tévedt. A gyorsabb reakció érdekében megvizsgálja, hogy mit jelent számára az ismeretlen. Nem a tulajdonságait, paramétereit stb. nézi, hanem azt, hogy jelent-e veszélyt, fenyegetést, vagy esetleg rejt-e valami ígéreteset, élvezetest az új dolog vagy jelenség. Az emberi biológia is egybeesik tehát a mitológiai ismert-ismeretlen dichotómiával. A pszichológia szerint az optimális fejlődés állapotában az ember fél lábbal az ismertben, míg fél lábbal az ismeretlenben áll. A fejlődés hiánya nem egyszerű stagnálás, hanem szükségszerű romlás.

Az emberiség közös tudását az ember absztrakciós képessége viszi előre. Érdekes módon az emberek előbb tudják valamiről, hogy miként működik, mint azt, hogy micsoda valójában. Előbb van az, hogy tesz valamit az ember, és csak azután érti meg, hogy miért is teszi. Az absztrakciónak különböző szintjei vannak, ahol a „hogyan?” mindig megelőzi a „mit?” kérdést. Az első lépés a kreatív felfedezés, melynek során a bevált, jól működő, imitálásra érdemes viselkedés generációk során választódik ki. Az egyszerű utánzás utáni következő szint az optimális viselkedés eljátszása, mely játék azután rituálévá alakulhat át. A rituálé pedig idővel drámává, a dráma történetté nemesedik. A történetekből lesz a mitológia, amely a vallás alapja. A vallásra reflektál a filozófia. Az ember tudatossága tehát a cselekvésből indul, és egyre magasabb absztrakciós szinten értelmezi a világot, egyre tágabbra terjeszti ki az ismert területét.

Az emberek képesek hősies tetteket végrehajtani a világot rendszerezni és értelmezni segítő hitrendszerük védelmében, akár meg is halnak elveikért – de ugyanígy képesek a legnagyobb gonoszságra is azért, hogy ez a hitrendszer intakt maradhasson, és megvédje őket világnézeti axiómáik felülbírálásának kényszerétől. A hidegháborúban felnövekedő szerzőt a náci koncentrációs táborok és a kommunista rendszerek borzalmainak pszichológiája foglalkoztatta. Hogyan lehetséges eljutni az emberi gonoszság ilyen mélységeibe? Milyen motivációi és lelkivilága van egy kegyetlenkedő GULAG-őrnek? Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezek az emberek mind eredendően rosszak voltak, mi magunk pedig, kisebb-nagyobb hibáink ellenére, végeredményben mégiscsak jók vagyunk. Peterson szerint ez félrevezető megközelítés. Mindannyiunkban benne lakozik a sötétség, mind képesek lennénk ördögi tettekre, ám ennek a mai, békés körülmények között élve nem vagyunk tudatában. Valószínűbb, hogy mi is kegyetlenkedő őrök lennénk, mint hogy életüket kockáztató hősök. A kommunista, náci stb. gyilkos rendszerek közös eleme, hogy a csoportot helyezi előtérbe az egyénnel szemben. A szerző szerint a csoporttal való túlzott azonosulás, az egyéni felfedezési képesség és értelemkeresés feladása alapozza meg a lélek ily szintű sötétségét. A csoporttal való kritikátlan azonosulás azt a luciferi gőgöt tükrözi, hogy a csoportot összetartó ismert tudás abszolút, további felfedezésnek és reflexiónak helye nincs.

Az Ősatya – a kultúra – imitálása általában védelmet biztosít. A gyermeknek meg kell tanulnia imitálnia a kultúrát, hogy közös nyelvet beszéljen a társadalom többi tagjával, hogy biztonságosan tudjon felfedezni. Peterson azonban hangsúlyozza, hogy ebben a stádiumban sem szabad megrekedni, hanem tovább kell fejlődni: minden ember arra kapott meghívást, hogy a hős útját járja be. Mindannyiunknak szabad döntésünkből kifolyólag kell szembenéznünk a káosz sárkányával (saját félelmeinkkel), megmenteni az apánkat (a vakká vált kultúrát) a szörny gyomrából, és visszatérni az otthonunkba az új értékekkel, ismeretekkel. A kanadai professzor szerint ez az a metaforikus üzenet, amit mindenki hallani akar, és melynek lényege így foglalható össze: „ne hazudj magadnak”; „vállalj kockázatot, akár a biztonságod feladása árán is”; „nézz szembe az ismeretlennel, és tedd azt, amire a szíved igazából vágyik”.

A pszichológus professzor saját bevallása szerint ezt a könyvet elsősorban nem a nagyközönség számára írta, hanem saját gondolatainak rendszerezése céljából. Mélységében tárgyal nehéz filozófiai, teológiai témákat, és sokszor neuroanatómiai, fejlődéslélektani, szociálpszichológiai stb. ismereteket is feltételez az olvasó részéről. A könyv célja a narratív valóság összeegyeztetése az objektív valósággal. Legnagyobb hangsúlyt a keresztény hagyomány elemzése kap, de az egyiptomi, mezopotámiai, hindu mitológiákat, a buddhista, alkimista stb. világnézeteket is tárgyalja. Az olvasó számára esetenként úgy tűnhet, hogy kevés példa alapján, megfelelő alátámasztottság nélkül von le sommás következtetéseket a szerző. Meglepően nagy jelentőséget tulajdonít például az alkimistáknak és a gnosztikusoknak; előbbiektől a tudományt, utóbbiaktól a keresztény gondolkodást eredezteti. Néha kicsit vontatottan, sokszor nagyon bonyolultan fogalmaz, és számtalanszor ismétel dolgokat. Ám mindezen hiányosságai ellenére is a Maps of Meaning egy rendkívül izgalmas és érdekes könyv, rengeteg elgondolkodtató és hasznos gondolattal. Az elmúlt években történt megnyilatkozásai alapján úgy vélem, hogy Dr. Peterson ma már nem minden ponton írná meg ugyanúgy ezt a művét. A kereszténységhez látszik közeledni a szerző, és Jézus Krisztusról úgy nyilatkozik, hogy ő a tökéletes hős, élete a tökéletes történet, minden ember számára a tökéletes példakép, sőt, még ennél is több. Ez a „sőt, még ennél is több” hiányzott jelen sorok írójának leginkább ebből a könyvből, amely a transzcendenst pusztán pszichológiai keretrendszerben értelmezi, és így nem is képes megragadni annak lényegét.

Szerző: Krúdy Domonkos
Nyitókép: tixa.hu/peterson