A Ludovika Collegium hallgatói kíváncsiak az őket körülvevő világra, szeretnék megérteni a jelen folyamatait globális, lokális vagy éppen személyes szinten. Ezért időről időre olyan szakkönyveket elemeznek, amelyek segítenek feltárni egy-egy politikai, gazdasági folyamatot, vagy az adott téma megvilágításán keresztül jobban megismerhetővé válik kultúránk bizonyos szegmense. Ezúttal Imre Gyula írt a zambiai származású közgazdász, Dambisa Moyo gondolatébresztő könyvéről, mely a 21. század elejének segélyezési politikájára tekint kritikus szemmel.

Bambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió. Hazánkból szemlélve könnyedén eszünkbe jut a KFT zenekar méltán híres slágere Afrikáról, a Föld harmadik legnagyobb és második legnépesebb kontinenséről. A végtelen szavannákon és a kontinens lenyűgözően színes növény- és állatvilágán túl azonban hamar bevillanhat a mocsok, a nélkülözés, a fegyveres konfliktusok és az éhező gyermekek arca is lelki szemeink elé.

Dambisa Moyo könyve, a Dead Aid annak a problematikának a kérdéskörét boncolgatja, mégis hogyan lehetséges az, hogy ugyan rengeteg humanitárius segély érkezett és érkezik napjainkban is Afrikába, a kontinens mégsem tudott felzárkózni a világ többi részéhez, és olyan problémákkal kell megbirkózniuk nap mint nap az embereknek, mint az éhezés és a nélkülözés.

Elsőre talán mulatságos, sőt kifejezetten provokatív felvetés lehet, hogy a problémának az egyik oka maga a nyugati világ segélypolitikája, és még az is kevesebb kárt okozna az afrikai embereknek, hogyha teljesen elzárná a fejlett világ a pénzcsapokat, mint a jelenlegi segélyezési rendszer.

Azonban mielőtt legyintünk egyet a felvetésre, amely a Dead Aid alaptézisét jelenti, érdemes megnéznünk Moyo életrajzát, ugyanis egy nagyon is tájékozott és kompetens zambiai hölgyről van szó.

Moyo gyermekkorának egy részét Zambiában, a másik felét pedig az Egyesült Államokban töltötte, majd később szintén az USA-ban szerezte meg közgazdász diplomáját, az Oxfordon csinálta meg PhD-ját, valamint a Harvardon közigazgatási diplomáját. Ezt követően a Világbanknál, majd a Goldman Sachsnál dolgozott, és több bank és nagyvállalat igazgatótanácsának is a tagja volt. Mindezek fényében érdemes tehát komolyan vennünk Moyo gondolatait.

Moyo úgy gondolja, a mértéktelen segélyezés, ami jelenleg a források nyomon követése nélkül zajlik, hatalmas korrupciót és politikai instabilitást okoz, ami megakadályozza az afrikai országok fejlődését.

A könyv állítása szerint a beérkezett segélyekből nem következik a gazdasági mutatók javulása, Moyo ezt statisztikai adatokkal is alátámasztja, mint írja: 1940 óta több mint 1000 milliárd dollár áramlott Afrikába, azonban a lakosság ugyanúgy szegénységben él, sőt a szubszaharai Afrikában, ahova a legtöbb forrás érkezett, csak tovább nőtt a nélkülözés. Ez annak köszönhető, hogy mivel nem átláthatóan, prudens és transzparens módon érkeznek a források, ezért azok nem jutnak el a megfelelő helyre, hanem egy korrupt elit kezébe kerülnek, emiatt egyre csak fokozódik a korrupció, ami piaci anomáliákat okoz, ezzel pedig csak még nagyobb szegénységet, még több forrást és még több korrupciót szül, ezáltal létrejön egyfajta ördögi kör, ami teljesen megbénítja az afrikai országok gazdaságait.

A Dead Aid egyik állítása az, hogy a segélyek egyfajta „függőséghez” vezetnek, ami hosszú távon igen súlyos negatív következményekkel jár, és gazdaságilag még kiszolgáltatottabbá teszi az afrikai országokat, melyek kormányai ennélfogva nem is lesznek ösztönözve a felelős gazdálkodásra és a spórolásra. Ez pedig csökkenti a beruházási hajlandóságot a kormányzatok részéről, ami a munkahelyteremtés egyik legfőbb eszköze lenne, valamint a nem megfelelően megtervezett, sokszor egyéni érdekek mentén zajló kiadások csak tovább csökkentik az afrikai országok exporterejét, és tovább rontják a nemzeti valutát, erősítik az inflációt.

Továbbá az is fontos szempont, hogy az Afrikában jelen lévő véres konfliktusokat csak tovább erősítik, eszkalálják a beáramló külföldi források. A jellemzően belső konfliktusként elindult polgárháborúkra csak ösztönző erőként hat a felek részéről a források megszerzésére irányuló igény, így a külföldi segélyek csak olajat öntenek a tűzre.

Moyo tehát remekül bemutatja könyvében, hogy a segélyek többet ártanak, mint használnak; mit tehetünk azonban, hogyha felelős Afrika-politikát szeretnénk folytatni?

A válasz nagyon röviden úgy szól: beruházásösztönzés. Hálót és nem halat kell adni Afrikának, hogyha meg szeretnénk oldani a harmadik világ problémáit, és nem pedig értelmetlenül tovább fokozni a helyzetet.

A könyv tanulsága szerint segélyek helyett az afrikai országok nemzetközi tőke- és árupiacon való jelenlétét, az export és import nemzeti támogatását kéne ösztönözni. A szerző ennek eszközét a jól működő, politikailag stabil kormányzatokban látja, amelyek a gazdaságpolitika, a beruházásösztönzés és a korrupcióellenes küzdelem motorjaként funkcionálhatnak.

Valamint Moyo nagy perspektívát lát az afrikai–ázsiai multilaterális gazdasági kapcsolatok megerősítésében, ugyanis a jellemzően Kínával kialakított gazdasági együttműködések sokkal inkább a gazdaságpolitikai hasznot, és kevésbé a politikai gesztust kívánják elérni, ezért ezek a kapcsolatok jellemzően beruházásokat eszközölnek segélyek helyett; ennek kapcsán Kongót hozza példaként a szerző.

Moyo receptje tehát egyszerű: segély helyett beruházás, vagy ahogy Niall Ferguson, a közéleti megnyilvánulásairól és a segélypolitika támogatásáról is ismert Bono (A U2 együttes énekese) kapcsán elmondta: „Sokkal több Moyóra, és sokkal kevesebb Bonóra lenne szükség.” Végezetül: még mindig nem késő, hogy a nyugati világ megváltoztassa Afrika-politikáját, és a segélyek helyett a beruházások ösztönzésére váltson. Ahogy azt egy afrikai közmondás is tartja: „A tökéletes időpont egy fa ültetésére húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb pedig most van.”

Szerző: Imre Gyula
A borítókép forrása: ricardosalinas.com