A Ludovika Collegium hallgatói kíváncsiak az őket körülvevő világra, szeretnék megérteni a jelen folyamatait globális, lokális vagy éppen személyes szinten. Ezért időről időre olyan szakkönyveket elemeznek, amelyek segítenek feltárni egy-egy politikai, gazdasági folyamatot, vagy az adott téma megvilágításán keresztül jobban megismerhetővé válik kultúránk bizonyos szegmense. Ezúttal Szalai Emília Sára – a Nemzeti Közszolgálati Egyetem International Public Service Relations MA szakának hallgatója és a Budapesti Corvinus Egyetem diplomása International Relations szakon – recenzeálja Abbey Steele Democracy and Displacement in Colombia’s Civil War című könyvét.
Abbey Steele Democracy and Displacement in Colombia’s Civil War című könyvének célja, hogy átfogó képet adjon arról, mi az a „kényszerített elmozdulás”, miként vélekedtek ezen témákról a kolumbiai polgárháború 1986 és 2012 közötti időszakában, továbbá hogy van-e, és ha igen, mi a kapcsolat a demokratizálódás és az elmozdulás között.
Kolumbia politikai fejlődése ezen időszakban rengeteg politikai és katonai szereplővel tarkított. Politikai pártok (a liberálisok és a konzervatívok), fő fegyveres csoportok, úgymint a Népi Felszabadító Hadsereg (Ejército Popular de Liberación, EPL), a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, FARC) és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (Ejército de Liberación Nacional, ELN) szerepe mind jelentős. Ezen csoportok mind okozói vagy elszenvedői voltak a bizonyos kényszerített elmozdulás jelenségének, mely a könyv központi témája. Ezen aktorok tevékenységei egyrészt külső, másrészt olyan személyek nézőpontjából vannak bemutatva, akik átélték ezeket az időket, és részt vettek valamelyik szervezet tevékenységében.
A szerző szeretné bemutatni saját tevékenységének eredményét a kényszerített elmozdulás okának és következményeinek témakörében. Azt állítja, hogy ezen jelenséggel foglalkozó munkák nagy része a kitelepítés/lakóhelyelhagyás és az erőszak összefüggésére, illetve ezen meglévő művek átfogó következtetéseire összpontosított, miszerint az erőszak egyenes arányossággal a lakhelyelhagyás megnövekedéséhez vezet. Az 5. és 6. fejezetben végzett elemzése végére azonban bebizonyítja, hogy Kolumbiában ez a folyamat fordított – a fegyveres csoportok fő célja az elmozdulás kikényszerítése, és az erőszak maga a felhasznált taktika ennek elérésére. A szerző Kolumbiát tökéletes terepnek tartja ezen elméletének bizonyítására.
A demokratizálódás és annak fejleményei Kolumbiában szintén kulcsfontosságú gondolatok az írásban. A szerző a helyi szintű választási eredményeket vizsgálja, amely az erőszak és a lakóhelyelhagyás fő kiindulópontja és indikátora volt. Ezenfelül bemutat más tényezőket, melyek befolyásolhatják az emberek viselkedését, valamint a költözés mellett hozott döntést. A demokratizálódás előrehaladása erőszakkal is telített, a könyv demokratizálódott területekről szóló részét elolvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy ahol nagyobb a demokratizálódás léptéke, ott annál nagyobb az erőszak és a kiszorítás.
A fegyveres csoportok és felkelők fő motívuma a területek politikai értelemben vett megtisztítása volt, így egy párt megfelelő választási többségének fenntartásához el kellett űzni az embereket, akik esetleg nem a megfelelő helyre tették le voksukat.
Az első, gyakorlatilag leghosszabb fejezet a téma elméleti vonatkozásaival és megállapításaival foglalkozik. Itt La Chinita város egyik lakójának interjúján keresztül találkozhatunk a politikai tisztogatás történetével. Ezen művelet során 32-en vesztették életüket, az incidens oka pedig a politikai hovatartozás volt. Ezen a példán keresztül bizonyos fogalmak és definíciók kerülnek bemutatásra, úgymint a belső menekültek, csoportidentitások, polgári lakhelyelhagyás, valamint a kitelepítés olyan formái, mint a politikai tisztogatás, az egyéni menekülés és a tömeges kitérés. A következő bekezdések az irreguláris polgárháborúkról beszélnek és arról, ezek hogyan érintik a milíciák, a kormánykatonák és a felkelők közötti egyensúlyhiányt. Megkülönbözteti a szelektív, a válogatás nélküli és a kollektív támadási formákat is, különös hangsúlyt fektetve a Kolumbiában legelterjedtebb „kollektív célzás”-ra. Itt nagyon fontos megjegyezni és megérteni, hogy a célterületen maradással vagy elhagyással kapcsolatos döntések kulcsfontosságúak, és attól függenek, hogy a fegyveres csoportok milyen módon támadják az embereket, nem pedig az erőszak mértékétől. Értelmezésem szerint ezekkel a célzási jellemzőkkel találkozva külön lakhelyelhagyási formák alakultak ki: a szelektív célzásnál az egyéni szökés a kiszorítás leggyakoribb módja, kollektív célzásnál a politikai tisztogatás, a válogatás nélküli célzásnál pedig a tömeges kitérés. A fejezetben definiált további fogalmak a következők voltak: áttelepítés, újratelepítés, letelepítés, polgári irányítású letelepítés.
Végül foglalkoztak azzal a tendenciával is, hogy a kormány és a felkelő csoportok hogyan választják ki saját területeiket. A kormányok nagyobb valószínűséggel maradnak nagyobb városokban vagy lakottabb területeken, míg a felkelő csoportok, lázadó csoportok és fegyveres csoportok nagyobb valószínűséggel telepednek le vidéki területeken, ahol kisebb a népsűrűség, és a földrajzi adottságok stratégiailag hasznosíthatóak.
Véleményem szerint ezen definíciók és fogalmak valódi megértésének és megkülönböztetésének szerepe kulcsfontosságú és szükséges a következő fejezetek és a szerző által bemutatni kívánt elmélet megértéséhez.
A második fejezet a történelmi magyarázatok témájával és a kolumbiai politikatörténet rövid leírásával foglalkozik, hogy megértsük a jelenségek megfigyelt időszakában uralkodó erőszak és elmozdulások összefüggéseit. Röviden ismerteti a legfontosabb történelmi fordulópontokat. A szerző beszél a Rojas-rezsimnek megágyazó 1953-as puccsról, a Kommunista Párt és a FARC által megalapított Unión Patriótica (UP) pártjáról, majd a Nemzeti Frontról, amely Kolumbia koalíciós pártja volt a konzervatívok és liberálisok között, 1958-tól 1974-ig.
A harmadik fejezet a polgárháború 1986 és 2012 közötti szakaszával kapcsolatos gondolatokat tartalmaz, és elmagyarázza a fegyveres csoportok közötti konfliktus erősödését, valamint annak erőszakra és kitelepítésre gyakorolt következményeit. A hangsúly itt félkatonai erőkre vetül, mialatt a FARC és az ELN folyamatos konfliktusban voltak a megfigyelt időszakban. A FARC jobb katonai kapacitással rendelkezett, és jelenlétét az 1980-as, ’90-es években kiterjesztette, de ezt követően a félkatonai erők képviselték a hatalmat az országban.
Ebben az időszakban és a fegyveres csoportok összecsapásaiban 220 ezer ember halt meg, akiknek mindössze 20%-a volt harcos, ami azt jelenti, hogy minden egyes katonára négy civil áldozat jutott. Két adatbázis megfelelően dokumentálja a konfliktus veszteségeit. Az elsőben az adatok nyilvánosan nem hozzáférhetők (a bántalmazottak személyazonosságának védelme érdekében), a második az erőszak áldozatait és az országon belüli belső menekültek számát tartalmazza.
A negyedik fejezet azt elemzi, hogy a demokratizálódás hogyan gyorsította fel az erőszakot és a kényszerített lakóhelyelhagyást az egész országban. Kezdetben úgy tűnik, hogy a FARC követelte a demokrácia, a demokratikus intézmények és a demokratikus reformok alapjait. Ennek ellenére az UP a választások helyi szintű dokumentálásával segítette az erőszak terjedését: a felkelő csoportok könnyen megtalálhatták azokat a területeket, amelyek politikai akaratukkal ellentétesek voltak, majd területtisztításba kezdtek, másodsorban az érdekvesztéstől félő elitek a hatalom demokratizálódása miatt nagyobb valószínűséggel fegyveres csoportokkal álltak össze, akik pénzbeli támogatással tovább növelték az erőszak előfordulását.
Az ötödik és hatodik fejezet egy elemzést tartalmaz a lakóhelyelhagyás és az erőszak kapcsolatáról, Apartadó város esettanulmányaként. Itt többnyire baloldaliak éltek, akik főleg banánültetvényeken dolgoztak, melyek a kommunista párt által működtetett baloldali fegyveres csoportok központjai voltak. Az itt élők magabiztosak voltak, egy közös csoport tagjának tekintették magukat. Így kapcsolódtak ehhez a baloldali ideológiához még az itt élő nem-kommunista vagy konzervatív emberek is. Apartadó az etnikai tisztogatást célzó fegyveres csoportok és a lázadó csoportok összecsapásának helyszíneként is szolgált.
A szerző ebben a fejezetben ismerteti terepmunka-eredményeit, és négy módszerrel elemzi az adatokat, amelyek valóban hasznosak, mert még különböző számlálási és elemzési módszerekkel is többé-kevésbé ugyanazokat az eredményeket kapjuk. Hangsúlyozható, hogy a helyi választásokon erőszakot alkalmaztak a területek politikai megtisztítása érdekében, hogy a várt eredményeket meghozzák. A mű zárásában a szerző levonja elemzésének következtetéseit. A tanulmány hozzájárul a polgárháborús erőszak szakirodalmához azzal, hogy olyan elméletet javasol, amely megmagyarázza annak egy jelentős, de gyakran figyelmen kívül hagyott aspektusát: a nem-halálos erőszakot. Fontos, hogy a lakóhelyelhagyás és az elmozdulás nem csak más folyamatok mellékterméke, hanem egy olyan jelenség, amit önmagában is meg kell magyarázni. Valószínűbb, hogy területi rivalizálás során fordul elő, amikor a fegyveres szervezetek kollektív célzást alkalmaznak egy bizonyos terület politikai megtisztítására.
Szerző: Szalai Emília Sára
A borítókép forrása: De Gruyter
