Részletekbe bocsátkozó, szakirodalmi forrásokkal alaposan megtámogatott, elemző cikkében hallgatónk, Hullán Luca Mirtill veszi górcső alá a közös európai haderő létjogosultságának kérdését.

Az elmúlt évtizedekben a közös európai haderő létrehozásának gondolata többször napirendre került az Európai Unióban. Gyakorlatilag a második világháború befejezése óta, a NATO létrejöttével az európai biztonsági rendszer kialakulása során megfigyelhetőek az ezirányú törekvések. Jelenleg olyan haderők állnak az Európai Unió rendelkezésére a határokon túli műveletek végrehajtásában, mint az EUROCORPS, EUFOR, EU Harccsoportok, Európai Haditengerészet vagy az Európai Csendőri Erők. Éppen ezért nem állítható, hogy a közös európai katonai intervenciós erő létrehozása a nulláról indulna, ez pedig nagyban segítené az együttműködés kereteinek tisztázását.

Történelmi áttekintés
1947-ben bilaterális módon angol–francia katonai szövetség született, kifejezetten a potenciális német agresszió ellen (Dunkerque-i szerződés). Ezt követően 1948-ban megszületett a Brüsszeli szerződés, amelyben már a BeNeLux országok is képviseltették magukat. A NATO 1949-es megalapulását követően Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja elérte, hogy elinduljon a diskurzus az NSZK újrafelfegyverzéséről, ami a franciákból nagy riadalmat váltott ki az elmúlt évek tapasztalatai miatt. Ezért válaszul 1950-ben megszületett az Európai Védelmi Közösség ötlete, amelyet René Pleven francia miniszterelnök szorgalmazott. Ennek célja az volt, hogy a németek újrafelfegyverzése francia kontroll alatt kezdődjön meg, és a német haderő csak a közös európai hadseregen belül, korlátozott létszámban létezhessen (Ördögh, 2018). Bár az ötlet eredetileg francia ihletésű volt, mégis végül a francia nemzetgyűlés szavazta le. Ha az Európai Védelmi Közösségről szóló Párizsi Szerződés hatályba lépett volna, az azt ratifikáló államok a nemzeti szuverenitásuk egyik legfontosabb eszközéről mondtak volna le, mivel a nemzeti haderejük feletti ellenőrzést szupranacionális szintre emelték volna (Csiki, 2010).
Mivel az EVK elbukott, a Brüsszeli Szerződés kibővítésével 1954-ben létre jött a Nyugat-európai Unió, amely átmenetileg megoldást nyújtott a német újrafelfegyverkezés problémájára. A NYEU feladatait aztán fokozatosan átvette a 20. század második felére az EU, így a kiüresedett NYEU, melynek egyik legnagyobb sikere a Saar-vidék kérdésének mint bilaterális német–francia konfliktusnak a megoldása volt, 2011-ben a Brüsszeli Szerződés megszűntetésével végleg eltűnt a nemzetközi politika színpadáról. Összességében a NYEU inkább az európai védelmi identitást szolgálta, semmint funkcionált volna tényleges katonai szövetségként (Türke, 2008).
Ezt követően az 1963-as Elysée-egyezmény, az 1992-ben létrejött Common Foreign and Security Policy, azaz a közös kül- és biztonságpolitika, majd az 1997-es Amszterdami Szerződésben létrejött High Representative of the Union for Foreign Affairs and Security Policy poszt is az európai integráció védelmi együttműködésének elmélyülését célozta.
Az elmúlt évtizedben a közös biztonságpolitikai célok elérését konkrét intézkedések is szolgálták, amelyek közé tartozik többek közt koordinált éves védelmi szemle (CARD), az állandó strukturált együttműködés (PESCO), a Katonai Tervezési és Végrehajtási Szolgálat (MPCC) és az EU gyorsreagálási eszköztára. 2014-ben a tengeri határok őrizetének direktívája és a közös migrációs és menedékügyi szabályozással tett lépéseket az EU a közös védelem érdekében. Ezzel párhuzamosan pedig Donald Trump, az USA volt elnöke, 2017-ben a NATO elavultsága miatti kétségeik megfogalmazását követően, valamint a szupranacionális és védelmi együttműködés kapcsán mindig is szkeptikusabb – Nagy-Britannia EU-ból való távozásával főként – Emmanuel Macron francia államfő hangot adott abbéli véleményének, hogy egyre jobban szükségessé válik az európai közös védelmi képességek növelése (Macron, 2018). Ennek fényében 2017-ben a franciák a német vezetéssel közösen létrehozták a Future Combat Aircraft System (FCAS) projektet, amelynek célja az USA hadiiparától való EU-s függőség csökkentése, ezzel párhuzamosan pedig az európai stratégiai önállóság elérése.

Az önálló európai katonai intervenciós erő mellett szóló érvek
Jelenleg az európai biztonsági rendszer helyzete alapján kijelenhetjük, hogy az Európai Uniónak szüksége van egy olyan katonai intervenciós erőre, ami a kontinensen belül és kívül is egyaránt képes a fellépő biztonsági kihívások leküzdésére. Az Európai Unió egyik legfőbb biztonságpolitikai célja a külső határok védelmének biztosítása, hiszen az elmúlt évek tapasztalatai azt igazolták, hogy az EU tagállamai egyenkét, nemzetállami szinten nem minden esetben vannak felkészülve bizonyos problémák (pl: menekültválság) elhárítására és kezelésére. A tagállami szintű reakciók tehát gyakran nem megfelelőek a korunk adta kihívásokra. Az önálló európai katonai intervenciós erő mellett szóló érv tehát, hogy ennek hatására az Európai Unió egy egységes és hatékony reakciókra képes szupranacionális nemzetközi szervezetté válhatna. Az integráció ilyen irányú mélyítése megoldást nyújtana az olyan külső fenyegetések hatékony leküzdésében EU-s szinten, mint a terrorizmus, embercsempészet vagy a kábítószer-kereskedelem, amely az EU-ban a legnagyobb bűnözői piacot jelenti (Nagy, 2020).
Az önálló európai katonai intervenciós erő mellett szól az is, hogy ennek létrehozása és fenntartása az Európai Unió nemzetközi szerepvállalását is előmozdítaná. Napjainkban az Európai Unió olyan nemzetközi szervezetekben vesz részt különböző projektek és küldetések révén, mint az ENSZ vagy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBSESZ). Fontos azonban tisztázni, hogy az EU tagállamai ezekben az akciókban nemzeti szinten vesznek részt, és így küldenek katonai egységeket is, ami nem feltétlenül annyira hatékony, mintha ez egységesen, uniós szinten valósulna meg. Az  önálló európai katonai intervenciós erő megléte esetén az Európai Unió hatékonyabban és egységesen tudna részt venni ilyen küldetésekben. Ennek további előnye az effektivitáson túl, hogy ez növelné az Európai Unió nemzetközi súlyát és elismertségét is (Juhász, 2012).
Ezeken túl biztonságpolitikai szempontból az önálló európai katonai intervenciós erő létrehozása garantálhatná az Európai Unió saját védelmi képességeinek javulását. Ez napjainkban, amikor Oroszország és Ukrajna közt háború dúl, talán fontosabb, mint valaha, tekintve, hogy az EU védelmi képességei valójában elenyészőek a NATO adta biztonságérzet miatt világszínvonalon nézve. Az Európai Unió tagállamainak közös biztonságérzetét és önállóságát javítaná annak tudata, hogy az integráció képes lenne saját magát megvédeni, és nem lenne teljes mértékben az USA és a NATO számára kiszolgáltatott helyzetben, mivel nem ők biztosítanák elsődlegesen a térség katonai biztonságát (Türke, 2015). Az EU országai ugyanis védelempolitikai szempontból jelentősen függenek a NATO-tól, amely függőséget csökkenteni lehetne az EU védelmi képességeinek diverzifikálásával, tehát ha a NATO-n kívüli közös védelmi kapacitásokat megnövelnék az EU tagállamai. Jelenleg az Európai Unió túlnyomórészt a NATO keretében rendelkezik védelmi képességekkel, amely kiszolgáltatott és korlátozott önállóságú helyzetet eredményez számára.

Az önálló európai katonai intervenciós erő ellen szóló érvek
Az egyik legfőbb ellenérv az önálló európai katonai intervenciós erő létrehozása ellen, hogy az Európai Unió tagállamainak szuverenitását és önállóságát csökkentené. Ez a probléma a korábbi megvalósítási kísérletek során is olyan gátnak bizonyult, amit nem sikerült lebontani. Emiatt veszett oda a Pleven-terv, amelynek keretein belül az Európai Védelmi Közösség került volna megvalósításra (Csiki, 2010). A közös hadsereg létrehozása és fenntartása azt eredményezné, hogy az Európai Unió tagállamai számára elkerülhetetlen lenne a kül- és biztonságpolitika szupranacionális alapokra való helyezése, amelynek értelmében a tagállamok a közös katonai műveletek kapcsán kénytelenek lennének a saját biztonsági stratégiájukat háttérbe helyezni.
A másik nehézség a téma kapcsán a költségvetés (Szenes, 2015). Az Európai Unió 2027-ig szóló költségvetési tervében jelentős plusz terheket róna az egyes tagállamokra egy ilyen jellegű katonai együttműködés. Ez annak tükrében még érzékenyebb kérdés, hogy 2015-ben az EU tagállamainak védelmi kiadásai rekordalacsony szintre süllyedtek, a GDP mindössze 1,4%-ára (Nyerges, 2022).
További nehézség, hogy mivel az Európai Unió alapokmányai a közös hadsereg kérdésében egyértelmű és világos rendelkezés nélkül hagyják a részes államokat, így felmerülhet a kérdés, hogy a közös európai intervenció utólagos bevezetése minden tagállam számára kötelező érvényű lenne-e, vagy csak az ezt elfogadó államok számára jelentene katonai biztonságot nyújtó szervezetet. Véleményem szerint amennyiben nem minden államot foglalna magába az együttműködés, úgy fennáll a veszély az európai egység további megbontásának, amely végső soron az Európai Unió gyengülését eredményezheti.
Az is tovább nehezíti az önálló európai katonai intervenciós erő létrehozását, hogy az Európai Unió tagállamai mind eltérő fegyverzettel és hadiipari felszereltséggel rendelkeznek. A katonai kiadások tekintetében is jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes tagállamok közt, így egy méltányosabb rendszer kidolgozása is a kezdeti nehézségek közt számontartható. Ezenfelül azok az államok, amelyek valamilyen okból semlegesek, többek közt Ausztria (az alkotmányánál fogva) vagy Svédország (Tóth, 2002) valószínűleg nem csatlakoznának akadálytalanul egy ilyen kooperációhoz, hiszen már a Lisszaboni Szerződésben is kollektív szolidaritás szerepel, és nem pedig kollektív védelem ezen semleges tagállamok miatt, a szerződés mégis növelte a közös kül- és biztonságpolitika kompetenciáit (Gálik, 2008).

Konklúzió
A fent említett pro és kontra érveket figyelembe véve, illetve a történelmi áttekintést szemlélve megállapítható, hogy bár a második világháború óta minduntalan visszatérően napirendre kerül az önálló európai katonai intervenciós erő létrehozása, azonban nem véletlen, hogy még nem sikerült ennek teljes körű megvalósítása. Ez arra enged következtetni, hogy hiába jelentős a térség és az integráció országainak NATO-tól való függése, a tagállamok szuverenitás iránti vágya egyelőre felülírja a közös biztonságérzet növelése iránti igényt. Bár geopolitikai szempontból a térségben adódó biztonsági kihívások legyőzését egyértelműen segítené a szorosabb védelmi kooperáció, azonban az EU intézményrendszere, a tagállamok motiváltsága, a költségvetési és finanszírozási nehézségek mind akadályként jelennek meg a közös védelmi képességek fejlesztésében. Fontos azonban kiemelni, hogy az önálló európai katonai intervenciós erő létrehozásának igénye megkérdőjelezhetetlenül jelen van az EU mindennapjaiban az elmúlt ötven évben, azonban a megvalósításának nehézségei folyamatosan rontják a tényleges eredmények esélyeit. Éppen emiatt, bár EU-s szinten jelentősek az előrelépések, globális mértéket nem feltétlenül ütnek meg az EU közös védelmi képességei. A közös európai védelmi stratégia autonóm irányvonalainak kijelölése egy olyan feladat, amely a jelenlegi, biztonsági kockázatokkal egyre jobban terhelt rendszerben minél hamarabb megoldásra kell találjon az Európai Unió tagállamainak együttműködése nyomán.

Források:
Csiki, T. (2010). Visszatekintés a Nyugat-európai Unióra. Nemzet és Biztonság: Biztonságpolitikai Szemle 3 (5), 66–73.
Gálik, Z. (2008). A közös európai kül-és biztonságpolitika történelmi tapasztalatai és a Lisszaboni Szerződés. Balogh Péter–Dobos András–Forgács Attila–Szűcs Anita–Nagy Beáta szerk, 60, 109–128.
Juhász, K. (2012). Az Európai Unió külpolitikájára vonatkozó elméletek. Politikatudományi Szemle, (1), 57–77.
Macron, E. (2018). Discours sur l’état de l’Union [Speech on the state of the Union]. European Parliament.
Nagy, I. (2020). Kábítószer-bűncselekmények nemzetközi kitekintésben. Nemzetbiztonsági Szemle 8(2), 40–49.
Nyerges, T. (2022). A közös haderő helye a brexit utáni 2021–2027-es költségvetésben. Hadtudományi Szemle, 15 (3), 5–19.
Ördögh, T. (2018). Létezik-e közös külpolitika az Európai Unióban? Európai Tükör 21, (3).
Szenes, Z. (2015). Közös európai haderő?. Nemzet és Biztonság–Biztonságpolitikai Szemle, 8(2), 2–2.
Tóth, G. (2002). A közös európai biztonságpolitika egy évtizede (1992–2002).
Türke, A. I. (2008). „Bilan”: A Sarkozy-féle új francia kül-és biztonságpolitika irányvonalai. MKI-tanulmányok, 22, 1–16.
Türke, I. A. (2015). Magyarország részvétele az Európai Unió Biztonság- és védelempolitikájában: Intézményes és jogszabályi háttér 1. CSDP & Magyarország Kézikönyv, 11.

Írta: Hullán Luca
A kiemelt kép forrása: Luxembourg Times