A világban történő események megértéséhez elengedhetetlen, hogy hiteles forrásokból tájékozódjunk. Ezúttal Molnár Dóra, az Andrássy Universität Budapest Közép-Európa tanulmányok – Kultúrdiplomácia mesterszakos, korábban a Szegedi Tudományegyetem szociális munka szakon végzett hallgatója a Der Spiegel 2022/41. (október 7-ei), gyermeknevelést tematizáló lapszámának érdekesebb cikkeiből hozott létre egy gondolatébresztő kivonatot.

„A gyermeknevelés az egyik legösszetettebb, legnagyobb kihívást jelentő, leghosszabb, legdrágább és legcsodálatosabb feladat, amellyel az ember szembenézhet. Ma már mindenki egyetért abban, hogy a gyermekkel való szeretetteljes kapcsolatnak kell az alapnak lennie. A szükségletközpontúság azonban nem jelenti azt, hogy a gyermek minden kívánságát teljesíteni kell, épp ellenkezőleg. Ennek legjobb módját minden nap újra és újra ki kell próbálni és egyensúlyba kell hozni, az irányítás és a gyermekre hagyás között.”

Erzogen oder verzogen (Megnevelt vagy félrenevelt?) – Der Spiegel
https://www.spiegel.de/spiegel/print/index-2022-41.html
A letöltés ideje: 2023. 01. 21.

„Manapság már mindent szabad a gyereknek?”
https://www.spiegel.de/familie/moderne-erziehung-duerfen-kinder-denn-heute-alles-a-ba70fbb3-3dce-4628-8a00-ec80a4ea25a8?context=issue
Wirtin Biebl panziótulajdonos döntése éles vitát váltott ki a német közéletben. A nő és férje – aki a panzió séfjeként dolgozik – úgy döntött, nem fogadnak vendégeket, amennyiben 12 évesnél fiatalabb gyermekek is érkeznének velük. A panzió hosszú üzemelés után zárta kapuit a kisgyerekes családok előtt, ugyanis, Biebl elmondása szerint, az utóbbi években hihetetlenül megnőtt a „gyermeki rongálások” száma: a bútorokba taposott étel, az összefirkált falak, az étteremben futkározó, kiabáló gyerekek, akik többszöri kérésre, felszólításra is folytatták a randalírozást. A nő, aki maga is felnevelt négy gyermeket, nem a gyerkőcök, hanem a szülők viselkedését tartja furcsának. Elmondása szerint a szülők vagy a telefonjukba merültek, és észre sem vették, mi történik, vagy tehetetlenül, érdektelenül szemlélték végig csemetéik ámokfutását, esetleg tiszteletet kértek a gyerekek viselkedésével szemben.

Nevelők, pedagógusok és nagyszülők panaszkodnak az alap viselkedési kompetenciák hiányára, a mindentszabadra, és gyermekpszichológusok termei vannak tele „rossz” gyerekekkel, akik vagy rendetlenek, vagy valami nem stimmel velük – szoronganak, étkezési, figyelemzavaraik vannak, depressziósok.

A tisztelet, szabályok és ellenszegülés körül fellángoló viták talán az egész világon megjelentek.
A cikk szerint ahelyett, hogy azt a pontatlan kérdést tennénk fel, hogy mi van a gyermekekkel, arra kellene megkeresnünk a választ, hogy mi a csuda van a felnőttekkel? A gyerekek viselkedése ugyanis tökéletes reakciók és lenyomatok összessége, melyeket a felnőttek felől érkező ingerekre adnak.

Martina Leibovici-Mühlberger pszichoterapeuta sokat értekezik a minidiktátorokról. Olyan gyerekek ők, akik korukhoz képest túl nagy felelősséggel és hatalommal rendelkeznek, parancsolnak a szülőknek. Mühlberger szemléletes példának tartja az öltözködést. Megemlékezik arról, mikor egy esős őszi napon az egyik kislány szandálban, átázott kisruhában jött az óvodába. A szülő szerint azt szerette volna felvenni a gyerek, így engedte neki. Ezen felbuzdulva Mühlberger saját gyermeke is szandálban szeretett volna legközelebb menni, de ő falakba ütközött. A pszichoterapeuta elmondta lányának, hogy felveheti a szivárványszínű vastag harisnyát a zöld gumicsizmával és a piros nadrággal, ha szeretné, de ennyi az ő mozgási területe. A szülő felelőssége, hogy felnőttként az évszaknak megfelelően ruházza, ezzel óvja gyermekét, még ha így ki is vívja annak hangos, bosszantó, szívbe markoló sírását, haragját. Ez olyan felelősség, amellyel nem szabad terhelni egy gyereket, akinek a képessége sincs meg a mérlegeléshez, a megfelelő döntés meghozatalához.

A gyermeki parancsolgatás és a beteljesült utasítások a szakértők szerint a gyerek belső bizonytalanságát enyhítik pillanatnyilag. Nem azért csinálják, mert át akarnák venni a hatalmat, épphogy a biztonságot keresik, melyet a rengeteg szülői jelenlét, figyelem és a reális keretek adnának, amelyek között gyerekek lehetnek. Csakhogy ezek sok esetben nincsenek meg.

Fontos különbséget tenni a csintalan és a neveletlen gyerek között. A szakértők legtöbbje üdvözli az olyan megkereséseket szülőktől, hogy túl hangos vagy izgő-mozgó a gyerekük, hiszen milyen is legyen egy érdeklődő, élettel teli gyerek? És hogyne volna érthető a szülőknek az a félelme, hogy emiatt megrovóan tekint rájuk a környezetük, vagy az a vágyuk, hogy szeretnének ők is pihenni, feltöltődni, a párjukkal lenni?

A család egy rendszer, amelynek minden szereplője kölcsönösen hat a másikra. Érdemes rápillantani, hogy a szülőket hogyan lehetne támogatni a hétköznapokban, mi segítené a gyereknevelést.

Mind gyereknek, mind szülőnek lenni nehéz. Törvény szerint a szülő kötelessége a gyermek testi, lelki, erkölcsi biztonságát óvni, a fejlődését segíteni. Ott a társadalmi nyomás, hogy az a gyerek rendes, csendes legyen, az iskolai, hogy nyugodtan üljön és szuper jegyeket szerezzen, és a belső szülői, hogy boldog és később sikeres felnőtté váljon (persze, mit is jelent a sikeres?). Közben a szülőtől elvárjuk, hogy mutasson példát, gondoskodjon idős szüleiről, vigye a háztartást, legyen proaktív dolgozó, lenyűgöző szerető, megértő barát, meg hát ő is boldog, ugye.

A fáradt, túlterhelt szülőnek könnyebb megadnia mindent, amit a gyerek kér, vagy büntetést kirónia, ha nem kívánatosan viselkedik.

A cikk két nevelőtípust mutat be: az autoriter és az engedékeny szülőt. Az autoriter maga kontrollálja, értékeli gyermeke viselkedését a saját mércéje alapján, mely nem veszi figyelembe a gyerek érdekét. Tekintélyelvű, engedelmességet és nagy eredményeket vár el. Szigorú szabályokat hoz, melyeket nem magyaráz meg a gyermeknek. Ezzel szemben az engedékeny szülő nagy autonómiát biztosít a gyermeknek, kevésbé kontrollálja. Elfogadó a gyerek vágyaival, viselkedésével szemben, alacsony elvárásai vannak, és nem büntet. Mindkettő lehet végletes, ami – ahogy a végleteknél lenni szokott – kevés jóra vezet. Valahol a kettő között van az arany középút.

Mühlberger szerint az, hogy évszázadokig autoriter társadalmakban éltünk, melyeket uralkodók és alárendeltek alkottak, nyomot hagyott a gyermeknevelésben is. Rengeteg egyéni tehetség és potenciál elveszett így. Most demokratikus államokban élünk, a nevelés is demokratizálódott. Érthető, hogy a szülők – főleg, akik nem így nőttek fel – jó szülők szeretnének lenni, és mindent megadni a gyerekeiknek, ezért Mühlberger szerint fontos azt a félreértést eloszlatni, hogy az a gyerek érdeke, ha mindent szabad. Az ő egészséges fejlődését a korának megfelelő határok kiszabása szolgálja és a döntési szabadság ezeken belül. A reális korlátok védik a gyermeket, megadják neki azt a biztonságos terepet, ahol nem neki kell a határokat kijelölnie, hanem bátran explorálhat.

Mühlberger kiemeli, hogy nem minden szülő és gyermek ilyen, egyszerűen növekvő számban találkozik velük a praxisában, így érdemes odafigyelni a jelekre. Megosztotta, hogy az anyasággal és apasággal foglalkozó könyvek, cikkek, oldalak túlkínálata és tartalma egyrészt hasznos, másrészt olyan megugorhatatlan elvárásokat állít a szülőkkel szemben, amely rengeteg frusztrációhoz vezet. A szakértő szerint érdekes paradoxon állt elő: minél többet értekezünk a gyermeknevelésről, annál nehezebb egyszerűen csak nevelni (értsd: szeretni, kísérni, óvni). Néha annyira a középpontba szeretnénk állítani a gyereket, hogy éppen az ő érdeke vész el.

Az érzelmek komótosan mozdulnak, és az emberek rém lassan változnak. Egy olyan gyorsan hullámzó világban, amiben ma élünk, ez különösen nagy feszültséghez vezethet. Ha visszatekintünk akár csak két-három generációra, láthatjuk, hogy valójában gyökeresen változott meg a gyerekekhez való hozzáállás, ami a korábbi évezredek, évszázadok alatt szinte változatlan volt.

„A szülőknek nem kell diktátorként fellépniük”
https://www.spiegel.de/familie/drei-generationen-ueber-erziehung-eltern-muessen-sich-nicht-als-diktatoren-auffuehren-a-4425b4d8-466b-4170-abf0-795b0f13159d?context=issue
A második cikk három anya, három generáció történetét mutatja be.
Erika (86), a lánya, Michaele (64) és az ő lánya, Anne (38) a következő interjú főszereplői. Az interjúból megismerjük a család történetét, hármójuk gyermekneveléshez való hozzáállásának változását.

Erika négy gyerekből volt a legidősebb. Elmondása szerint ő maga nem szeretett volna gyermeket, a 20. század közepén azonban még nem volt elérhető fogamzásgátlás. Bár a férje egy fiúra vágyott, két lányuk született.

A családban a büntetés eszköze a verés volt, az apa lekapta a nadrágszíját, ha valami nem tetsző történt. Mikor megszületett a harmadik gyerek, egy fiú, nagy volt a boldogság. Erika visszaemlékezése szerint a fiú megbetegedett, és háromévesen meghalt a karjukban. Az orvos megosztotta, hogy ha tíz perccel korábban kiér, még segíthetett volna, de akkoriban nem volt telefon, nem tudtak gyorsabb segítséget kérni.

A családban mindenki magában gyászolt, az elhunyt gyerek és testvér tabu lett. Erika és Michaele visszaemlékezése szerint az apa dühös volt az egész világra, és még gyakrabban verte a gyerekeket.
Michaele felidéz néhány gyerekkori emléket: gyakran kellett hazudnia a szüleinek, ha el szeretett volna menni szórakozni, mert sosem engedték. Ha kiderült, természetesen büntetés lett a vége.

Erika szerint mindig is féltették a lányukat, aki ebből csak annyit érzett, hogy nem büszkék rá a szülei, annak ellenére, hogy mindent megtett ezért. Kertelés nélkül mondja ki: „Természetesen nem voltam büszke, nem akartam gyereket. De néha sajnáltalak. Nem védtelek meg az apáddal szemben. Ehhez nem voltam elég magabiztos.”

Michaele elmondja, mindent másként akart csinálni, mint a szülei, ezért 17 évesen elköltözött otthonról, 18 évesen férjhez ment, és természetesen rengeteg hibát követett el. Kelet-Németországban akkoriban egy rovaton kívül semmi sem foglalkozott a gyerekneveléssel, nem tudott tanácsot kérni. Elárulta, hogy később, az unokáinál tanulta meg, nem kell a kezeknek fent lenni az asztalon étkezésnél, és nem kell a gyerekszobában mindig rendnek lenni. Szerinte a generációjából a mai napig sokan nem értik, hogy minden gyermek eltérő, különböző erősségekkel és szükségletekkel, akikhez más-más módokon tudnak a felnőttek kapcsolódni.

Anne nem érezte magát állandó kontroll alatt, bár az anyja szerint túl sok szabály volt. Anne most saját gyermekeinek mindent világosan elmagyaráz, hogy melyik szabály miért úgy van, ahogy. Anyja tanácsára, hogy fiát korrepetálásra kellene küldenie a jobb jegyek érdekében, elmondta, hogy ő boldog, ha a fia pszichésen egészségesen elvégzi az iskolát, és választ majd magának valamilyen szakmát – mert a fiú azt mondta, ezt szeretné. Abban már egyetért a három generáció, hogy az a legfontosabb, hogy a bizalom szülő és gyerek között megmaradjon, mert hibák úgyis becsúsznak.

Anne szerint nem könnyű figyelni a gyerekekre egy átdolgozott nap után, és a médiahasználat vagy a testvérek közötti konfliktusok rendszeresen visszatérő témák. Gyakran bélyegzik a fiát lustának vagy érdektelennek, és a nőnek ilyenkor eszébe jut, hogy a fia valószínűleg ismeri a saját korlátait, de a biztos válasz nincs a kezében.

Ha végigtekintünk az elmúlt egy évszázadon, ezen a három generáción, elképesztő, hogy milyen változás ment végbe. Bár a technika pörög, a társadalom csak lohol utána. Néhány évtized alatt eljutottunk onnan, hogy a gyerek hasznos, vagy a szexuális együttlétek nem kívánt mellékhatása, oda, hogy (ideális esetben) az örömért, szeretetre születnek, a fizikai és lelki bántalmazás pedig tilos. A pszichológia fejlődése nyomán rengeteget tudunk a gyermeklélektanról és az emberi pszichéről, és segítséget kaphatunk bármilyen nehezebb élethelyzethez. A cikk írója hozzáteszi még, hogy nincs adekvát válasz azokra a kérdésekre, hogy ehet-e még egy gombócot a gyerek, vagy meddig aludhat a szülői ágyban, mert minden gyermek, az összes gyerek–szülő kapcsolat különböző. Bár a szakértők véleménye sem egységes, abban egyetértenek a fent említett három nő tapasztalatával, hogy a biztonságos, bizalmon alapuló kapcsolat a legfőbb, és meg lehet tanulni „jól” szeretni.

Gyűjtötte és fordította: Molnár Dóra
A kiemelt kép forrása: swizzcom.az