„Manapság teljesen természetesnek vesszük, hogy az állam és a társadalom többi tagja által elismert jogaink vannak. Magától értetődőnek tűnik, hogy bizonyos dolgok és magatartási módok megilletnek minket, illetve elvárhatjuk másoktól, hogy tiszteletben tartsák életünknek meghatározott aspektusait. Így például családi életünket, tulajdonunkat, személyes adatainkat, jó hírnevünket, testi épségünket és életünket, és még hosszasan sorolhatnánk. Azért is tűnik ennyire természetesnek, mert mintha belénk lenne kódolva, ha úgy tetszik, a szívünkbe lenne írva, hogy ez így van rendjén. A másik emberben felismerjük önmagunkat, felismerjük benne – még ha nem is tudatosítjuk – az emberi méltóságot. Az emberi méltóságának felismeréséből pedig következik, hogy az őt megillető természetes jogokat is elismerjük. Az ember természete adja végső soron az emberi jogok alapját. Mégis mintha elszakadni látszódnának az emberi jogok az emberi természettől. Grégor Puppinck könyve erről az elszakadásról, az ember saját természetétől és embertársaitól való elidegenedésről szól.” – Krúdy Domonkos, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi doktori képzésén részt vevő hallgatója írt gondolatébresztőt Grégor Puppinck 2021-ben magyarul is megjelent könyvéről.

A II. világháború tragédiáját követően egy természetjogi reneszánsz vette kezdetét, amelynek fontos eleme volt az emberi méltóság és az emberi jogok elismerése és tisztelete. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megszövegezése során érdekes világnézeti kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogy mi is az emberi méltóság, mi az alapja az emberi jogoknak, van-e az embernek megismerhető természete, mi végre és honnan került ebbe a világba. A dokumentumba végül bekerült „egyenlő és elidegeníthetetlen” jogok, valamint a „minden ember méltóságának az elismerése” egy természetjogi felfogást tükröz, ám a filozófiai megalapozás elmaradt, mind az emberi méltóság, mind az emberi jogok esetében. Ez jelentős részben a természetjogon alapuló emberi jogi iskola prominens képviselője, Jacques Maritain pragmatikus és kompromisszumkész hozzáállásának az eredménye, ám az érvényesség megalapozásának elmaradását és annak következményeit Maritain nem sejtette, ám ma mi már tisztán látjuk. Az emberi méltóság és az emberi jogok a nemzetközi és nemzeti joggyakorlatokban gyakran elszakadnak eredeti természetjogi gyökereiktől és értelmüktől, sőt, akár homlokegyenest az eredeti tartalmukkal ellentétes célok megvalósításának az eszközévé válnak.

A szerző a Maritain által képviselt természetjogi megközelítését az emberi jogoknak egy másik világnézettel veti össze, mely legfőbb képviselőjét az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szövegezése során aktív Julien Huxley-ban látja. Julien Huxley – a természetjogi felfogással szembenálló – evolucionista, materialista, ateista nézetet vallott, és ennek megfelelően egészen más elképzelése volt az emberi méltóság mibenlétéről és az emberi jogok forrásáról és funkciójáról. Puppinck szerint a legfőbb különbség a két világnézet között a test és lélek kapcsolatának megítéléséből fakad. A maritaini – keresztény – szemlélet a test és a lélek elválaszthatatlan egységét hirdeti, míg a Huxley nevével fémjelzett materialista felfogás az evolúció feltétlen híveként a test meghaladásában hisz, és megveti azt. Az emberi méltóság így a Huxley-féle felfogásban nem minden ember sajátja, hanem feltételez egy szellemi minimumot. Ezt a nézetet a gyakorlatban jól tükrözi az Egészségügyi Világszervezet 2012-ben a halálról alkotott definíciója, amely nem a szív, hanem a tudati képességek visszafordíthatatlan leállását veszi alapul. A szerző szerint a természetjogi alapokon nyugvó emberi jogok 1948 óta az evolucionista nézetek szerinti, a testi és a természetes valóságot megvető, és az egyén tudatát és akaratát abszolutizáló emberi jogokká váltak, sokszor ellentmondásba kerülve az eredeti tartalmukkal. A sorrend így megfordult, vagyis az eredeti felállás szerint az emberi természetből lehetett meghatározni az emberi jogokat, míg mostanra oda jutottunk, hogy az emberi jogok diktálják azt, hogy milyen is az ember. Az emberi jogokat az emberi természet helyett az ember és a társadalom folyamatos fejlődésébe vetett vak hit viszi előre. Egy olyan eszményi emberi lény lebeg az emberi jogok eredeti tartalmát teljesen elrugaszkodva értelmező, azokat végtelenségig tágító aktivisták, politikusok és bírók szeme előtt, amely már nem rabja semmilyen testi vagy társadalmi determinizmusnak. Az ember evolúciója és ezzel összefüggésben a társadalom progressziója a legfőbb értékek, és aki ennek ellent mer mondani, az a társadalom ellenségévé válik. A „múlt” értékeihez ragaszkodók gátjai a fejlődésnek, így őket joggal lehet megfosztani jogaiktól, melyekre méltatlanná váltak.

Puppinck az emberi természetétől megfosztott emberkép alakulását elsősorban az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatán keresztül mutatja be. Eszmefuttatásának meggyőző érveit jól alátámasztja a Bíróságnak a progresszivitást szolgáló határozataival. Az ember saját testétől, családjától, társadalomtól és általában a valóságtól való elidegenítése egyes ítéletekben ténylegesen úgy tűnik, mintha célként lenne meghatározva. Az Emberi Jogok Európai Bírósága által felfedezett, újraértelmezett, kitágított stb. emberi jogok az elmúlt években gyakran látványosan az emberi természet létezését tagadják. Nem kizárólagosan ez a bíróság felelős ezért a folyamatért. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének hasonlóan hatékony tevékenykedése is gyakran ugyanezen célokat szolgálja, de karöltve teszi ezt számtalan nemzeti bírósággal, civil szervezettel, politikussal és akadémikussal, valamint más nemzetközi szervezetekkel. Puppinck könyve alaposan összeszedi a progresszió jogi harcának legfőbb bástyáit és indítékait. A nagyközönségnek szánt, sokszor inkább saját érzéken, mint tudományos módszereken alapuló mű rendkívül izgalmas módon mutatja be az emberi jogok körül folyó jogi, kulturális és szellemi küzdelmet.

Írta: Krúdy Domonkos Gejza
A kiemelt képek forrása: magyarhirlap.hu, lira.hu