Sorozatunkban jogesetmegoldások publikálásával szeretnénk megismertetni a „jog világát”, illetve az olvasóval közösen csodálkozunk rá arra, hogy életünknek még a leghétköznapibbnak tűnő megmozdulásai, történetei is rejtegethetnek magukban jogi vonzatokat. A Warner Brothers Entertainment Inc. gyártásában készült „Másnaposok 2.” című film a 2010-es évek egyik meghatározó amerikai vígjátékaként vonult be a filmtörténelembe. Az események középpontjában a nősülni készülő Stu (Ed Helms) és az ő korántsem zökkentőmentes legénybúcsúja áll. A baráti társaság kalandjai azonban nem álltak meg a filmvásznon. A csapatnak ugyanis az igazságszolgáltatással is kellőképpen meggyűlt a baja. Hogy hova is vezethet egy szerencsétlen termékmegjelenítés, és hogyan kerülhetők el annak buktatói? Cikksorozatunk nyolcadik részében ennek járunk utána.

A Másnaposok művészete, avagy a Louis Vuitton Mallatier S. A. v. Warner Brothers Entertainment Inc. ügy

Az első, jogi szempontból kompromittáló félperces jelenet felkutatásához nem is kell nagyon belemerülnünk a film forgatagába. Az első negyedórában az utazásra készülő társaság egyik tagja, Allen (Zach Galifianakis) számos Louis Vuitton márkájúnak tűnő poggyásszal sétál végig a reptéri váróban, pár vágóképpel később pedig már erélyes hangon, kifigurázott kiejtéssel szólítja fel a táskát félrehelyező Stút (Ed Helms) arra, hogy óvatosan bánjon a „Lewis Vuitton” darabbal.

A humoros jelenetre a köztudottan harcias, márkavédő üzletpolitikát folytató Louis Vuitton divat- és kereskedőház előbb egy felszólító levéllel, majd egy keresetlevéllel válaszolt. A cég sérelmezte, hogy a termékmegjelenítés arra engedi következtetni a nézőket, hogy a Louis Vuitton kifejezett szponzorációjával jelent meg a táska a képsorok között, emellett egyenesen a divatcég jóváhagyásának eredménye az, hogy a Warner Brothers a kelléket az eredetiként beállítva és használva vitte filmvászonra. Kellemetlen mellékhatás továbbá, hogy a jelenet negatív asszociációt alakít ki a fogyasztókban a termék minőségét és eredetét illetően. Jogszabályhelyekre levetítve ez a hamis eredetmegjelölés, a tisztességtelen verseny gyakorlása, illetve a jó hírű védjegy felhígításának szövetségi és tagállami rendelkezésekbe ütköző tetteit jelenti.

Az alperesi védekezés főként az első alkotmánykiegészítésben szereplő szólásszabadságra támaszkodott, amely USA-szerte erős helyzete miatt adott esetben olyan más jogokat is maga mögé utasíthat, mint az ún. „publicity jog”-a. Ez utóbbi a nyilvánossághoz fűződő olyan szellemi tulajdonjogi jogosultságként fogható fel, melynek rendeltetése a – jelen esetben – védjeggyé vált személynév védelme a kereskedelmi hasznosítás elleni fellépés eszközével. Az alperesi érveléssel analóg módon tehát előfordulhat, hogy a nyilvánossághoz való jog vége ott húzható meg, ahol az erős korlátozóképességű szólásszabadság kezdődik.

A bizonyítási kérdésekhez elérve hamar egyértelművé vált, hogy az utóbbi dilemma kibontása lesz a perdöntő. Az USA szövetségi szintű védjegyjogi törvénye, a Lanham Act 43(a) szakaszában rendelkezik az eredetmegjelölés és védjegybitorlás okán történő igényérvényesítésről. A szakaszhoz szorosan fűződő gyakorlatok sokaságából kiemelendőek a Rogers v. Grimaldi ügyben kifejezést nyert precedens megállapításai, melyek eligazítást adnak a publicity jog és a szólásszabadság harcában. Mivel egyes művészeti alkotások alkalmasak lehetnek az alkotói kifejezés szabadságának gátjaként jelentkezni, a szerzői jogi törvényt (jelen esetben a hatályos Lanham Actet) a művészeti alkotásokra csak akkor lehet alkalmazni, ha a fogyasztók megtévesztésének elkerüléséhez fűződő közérdek nagyobb, mint a szólás- és véleménynyilvánításhoz fűződő közérdek szintje.

Az alperesnek tehát ahhoz, hogy a Rogers-teszten átmenjen és pernyertessé válhasson, két komponensben kellett diadalmaskodnia: a jelenet művészeti relevanciájának elnyerésében és a fogyasztókat félrevezető jelző hiányának bizonyításában. Vizsgáljuk meg most ezeket!

Az első kitétel vonatkozásában a bíróság kiemelte, hogy a művészeti relevancia teljesülésének küszöbértéke igen alacsony, így azt kimeríti, ha a védjegy használata nem kereskedelmi indíttatásból ered, és természetesen mellőzi a rosszhiszeműséget. Mind Allen ügyetlen karakterének ábrázolása és jellemfejlődése, mind pedig a film egészének oldaláról a művészeti relevancia megállja a helyét, ennélfogva a táska hitelessége sem képez releváns tényezőt.

A második kitétel szerint a megtévesztő jelleg akkor áll fent, ha és amennyiben a fogyasztókban az a meggyőződés alakul ki, hogy a védjeggyel ellátott terméket vagy a felperes készítette, vagy annak használatát ő engedélyezte. A bíróság a kellékek rövid idejű megjelenéséből és a jelenet kontextusából arra következtetett, hogy az átlagnézőben az eredeti márkát illető téves következtetések megjelenési esélye minimális. A termék puszta megjelenése önmagában nem képes arra, hogy kifejezetten félrevezessen.

A fentiekből kitűnik tehát, hogy a kritériumoknak megfelelő alperesi védekezés sikerrel járt. Bátran kijelenthető azonban, a diadalon túl a Warner Brothers egy világos tanulságot is hazavihetett magával. Az a tétel ugyanis, hogy a humor fegyverének élével érdemes körültekintően bánni, a filmipar világában újból beigazolódni látszik.

Szerző: Dittrich Anna

Felhasznált irodalom:
Andy Bart and Gianni Servodidio: Unpacking the Louis Vuitton v. Warner Brothers Decision. Section of Litigation Intellectual Property, American Bar Association, (2013) https://jenner.com/system/assets/publications/11935/original/bart_servodidio.pdf?1369917654
Konstantin Gluvacevic: Trademark Troll? Louis Vuitton and the Relentless Quest for Brand Protection. University of Central Florida Department of Legal Studies Law Journal, vol. 3., (2020) 41-53. https://heinonline.org/HOL/LandingPage?handle=hein.journals/ucflaegs3&div=8&id=&page=
Mezei Péter: Sportolói képmások védelme az Egyesült Államokban Sportolói képmások védelme az Egyesült Államokban, Sportjog, 2020/4. 1-7. http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/21750/1/Sportoloikepmasok.pdf
Rikki Bahar: The Copyright Infringement Test A New Approach to Literary Misappropriation in Film. Pace Intellectual Property, Sports & Entertainment Law Forum, vol. 4, no. 2, Spring (2014), 553-555. https://heinonline.org/HOL/Page?public=true&handle=hein.journals/pipself4&div=20&start_page=529&collection=journals&set_as_cursor=0&men_tab=srchresults
https://itlaw.fandom.com/wiki/Section_43(a)_of_the_Lanham_Act