„Ezek ketten bölcsességükkel több pénzt kerestek, mint bármelyik más művészet nagymestere”

A retorika fogalma
A magyar etimológiai szótár szerint a rétor szavunk alapja a „mond”, „beszél”, „szól” igékre vezethető vissza, csakúgy, mint a görög „rhétor” vagy a latin „orator”, „eloquor”. A retorika gyakori és általános elnevezései is a beszédre, kommunikációra utalnak ezekben a nyelvekben: görögül „tekhné rhétoriké”, latinul „ars rhetorica”, „ars oratoria”, „ratio dicendi”, „eloquentia” – mind utalva ezzel a szónoki mesterségre, művészetre, az ékesszólásra és a szónoklattanra. Platón a Gorgiasz dialógusában említi a rhétorika kifejezést, és mint „a rábeszélés mestere” definiálja. A retorika hasonló meghatározásai, amelyek magában foglalják a meggyőzést mint a retorika esszenciáját, a történelem folyamán általánossá váltak.
Ezen konszenzussal ellentétben már az ókorban is akadt kritikus vélemény. Platón szerint amennyiben a retorika művészet, akkor az igazság feltárására és ennek hirdetésére kellene összpontosítania, ugyanis a rosszról is meg lehet győzni bárkit, ahogy azt a hatalom meg is teszi. Felmerülhet ebben az esetben, hogy valóban szükség van-e különböző stíluseszközökre, retorikai alakzatokra, szóképekre. Amennyiben a retorika az igazságra irányul, a legegyszerűbb stílust kell használnia. A politikai szónokok visszaélhetnek a szavak erejével, elferdíthetik az igazságot, és hazugságot kreálhatnak belőle. A veszélyt Arisztotelész is észrevette, így a helyzet megmentésére sietve a retorika fogalmi meghatározásának középpontjába már nem a meggyőzést, hanem a meggyőzés tudományos tanulmányozását helyezte.
A retorika fogalmi meghatározásával részletesen foglalkozott Quintilianus római szónok is. Kritikával élt azzal kapcsolatban, hogy a retorika lényege a meggyőzésben keresendő. Szerinte nem csak beszéddel lehet mást akaratunkra rávenni: pénzzel, tekintéllyel és szépséggel is meggyőzhetőek az emberek. A meggyőzést mint lényegi elemet elvetette, csakúgy, mint Arisztotelész tudományosságát. Úgy vélte, hogy a retorika „a jó beszélés” tudománya. Ez a meghatározás már mentes a beszélő esetleges hátsó szándékaitól is, és a szónok erényeit is magában foglalja. Quintilianusnál nem a „meggyőz” igét fedezhetjük föl. A „beszél” igét használja, amivel kitágítja az eddig említett retorikai határokat. Így ez már nem az ékes és cifra ügyeskedést jelenti a szavakkal, hanem a tisztességre és a tárgyszerűségre helyezi a hangsúlyt a beszéd tudományának tekintetében. Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy az ókorban a szónoki elnevezést csak olyan ember érdemelte ki, akinek nem esett csorba a becsületességén és tisztességén. A szónokok azok voltak, akik kiváló retorikai képzettséggel, makulátlan jellemmel voltak képesek arra, hogy a városok ügyeit és sorsukat intézzék.
Hasonló tágabb értelmezéssel találkozhatunk a retorika fogalmi elemeinek mai meghatározásánál. Wacha Imre négy részre bontja fel a retorika lényegét. A retorika egyrészt tudománya az elbeszélő és leíró műfajoknak, másrészt a meggyőző nyilvános beszédnek, harmadrészt a prózai ékesszólásnak, negyedrészt pedig szerkesztéstant foglal magában. Ezek alapján megállapítható, hogy a retorika egyszerre deskriptív és preskriptív, valamint rendszerező és gyakorlatias tudomány.

Az ókori retorika kialakulása
A szónoklat feltételezhetően egyidős a nyelvvel, és fejlődése párhuzamos a társadalmi és politikai élet kialakulásával. Nem lepődünk meg tehát azzal kapcsolatban, hogy miért pont az ókori görögöknél volt ilyen hangsúlyos a nyelv művelése és a beszéd tanítása. A görög poliszokban ugyanis a szabad polgárok személyesen intézték ügyeiket a népbíróságokon. Az Íliászt olvasva is következtethetünk erre, ahol a szónoklat jelentősége a fegyverek erejével ér fel:

„…Agg Péleusz teveled küldött el utamra, / aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz / küldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz, / sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti: / éppen ezért küldött, legyek én, aki mindre kioktat, / szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.”

(9. 438-443.)

Hosszú évszázadokon keresztül szóban működött a társadalmi és politikai élet, az írás és olvasás elterjedésével pedig a görög műveket még mindig a hangos felolvasás céljából rögzítették. Maradjunk még az Íliásznál, ahol Akhilleusz harcra való buzdításánál három beszédet olvashatunk: Odüsszeusz, Phoinixé és Aiaszé szónokolnak. E három beszéd a később kialakult klasszikus retorika három fajtáját foglalják magukban. A logikai érvelés a logosz, az etikára alapozó az ethosz, az érzelmekre ható pedig a pathosz.

A szofisták
A szofistákról szóló általános filozófiatörténeti kézikönyvek szerint ezek az utazó tanítómesterek azzal foglalkoztak, hogy pénzért retorikai és érvelési képzést nyújtsanak. Gyakran elutasították a vallást és az abszolút morális értékeket, képessé tették tanítványaikat arra, hogy a retorika segítségével a hamis érveket is hitelesen prezentálják. Az effajta róluk alkotott kép azonban homályos, tisztánlátásra van szükség.
A szofizmus kifejezés jelentése önmagában bölcseletet takar, eredete a görög „szophisztész” szóból származik, ami szó szerint a bölcsesség tanítóit jelenti. A szofisták munkáiban a korábbi preszókratikusok által kedvelt természetfilozófia témái háttérbe szorultak, és inkább az emberre, tevékenységeire, valamint a művészetekre (mint például a költészet és a dráma) összpontosítottak. A szofisták filozófiával is foglalkoztak (pl. Gorgiasz, Prótagorasz), de főként retorikát tanítottak.
Az athéni demokráciában a bírákat és a végrehajtás tisztviselőit sorsolással választották, rövid időre. A vádló és a vádlott magukat képviselték a törvényszéken, nem volt szükségük hivatásos ügyvédekre. A nőket általában a küriosz, vagyis törvényes képviselőjük – leggyakrabban a férj vagy a legközelebbi férfirokon – képviselte. Tehát minden peres ügyüket férfiak vitték, sőt, a nőknek még tanúvallomást sem volt szabad tenniük, ezt helyettük a küriosz tette meg. A tárgyalásokon mindkét fél meghatározott időt kapott beszélni, amit egy vízóra mért, hogy a tárgyalás egy nap alatt véget tudjon érni. Az ítéletet a bíróság a vád és védőbeszédek alapján hozta meg, titkos szavazással. Az ügy kimenetele a fél szónoki képességein múlt. Bár mindenki saját maga állt ki a beszéd megtartására, de az előadás szövegének megírását bárki másra bízhatta (logographosz), akit alkalmasnak tartott rá, sőt, szónoki felkészítést is igénybe vehetett. Az ehhez hasonló oktatással foglalkoztak a szofisták.
Athénban a politikai és gazdasági ügyek intézését évente kisorsolt hivatalnokok végezték. A törvényhozó hatalom gyakorlását a felnőtt férfipolgárok gyakorolták a népgyűlésen, mely gyakran többezres létszámmal rendelkezett. Emellett működött egy kisebb tanács, a bulé, amely sürgős ügyekkel foglalkozott, és előkészítette az anyagot a népgyűlés számára. Bár a népgyűlésen mindenki szabadon felszólalhatott, a politikai szónokok (rétorok) játszották a vezető szerepet, akik különböző politikai csoportosulások érdekeit képviselték. Voltak közöttük kiváló, feddhetetlen egyéniségek, de akadtak demagógok is, akik saját hatalmukat és gazdagságukat népszerűsítették, kihasználva a néphangulatot. Ilyen körülmények között a nyilvános beszéd egyre inkább központi szerepet kapott, és nagyban megnőtt azoknak a száma, akik a közügyekben a szó hatalmával kívántak érvényt szerezni. Az ékesszólás művészetének elsajátítása céljából drága pénzért tanároknál tanultak, hogy sikeresek lehessenek ebben a versenyben.
Nota bene, hogy a szofisták tanítása nem csupán a retorikai trükkökre korlátozódott. A szofisztika lényege abban rejlett, hogy a beszélőnek gyorsan kell gondolkodnia, át kell látnia a következtetési és logikai szabályokat, és helyesen kell alkalmaznia azokat. Rendkívül fontos volt a spontaneitás és az éles észjárás, hogy vitapartnerük ne találjon kifogást, hibát vagy hiányosságot az érvelésben. A szofista viták valójában versengések voltak, ahol a szócsata és a vita a tehetségesebb és tapasztaltabb érvelő győzelmével végződött. Az, hogy miről folyt a vita, gyakran másodlagos volt. A szofisták képességeit dicsőítették, és görögül „erisztikának” nevezték az általuk alkalmazott szócsavarás művészetét. Valószínűleg Szókratész és Platón emiatt sem kedvelte a szofistákat, mivel az érvek erejével a jó ügyeket rossznak, a rosszakat pedig jónak formálták át és tüntették fel beszédeikben.
Az egyik legismertebb görög szofista szónok Gorgiasz volt, aki komoly vagyonra tett szert az ékesszólás oktatásával. Gorgiasz megkülönböztette a szó anyagi és szellemi jellegét, vagyis a hangalakot és a jelentést. Szerinte mindkét rész képes hatni, ezért a szónoknak mindkét aspektust ki kell használni. Úgy gondolta, hogy a szónoknak háromféle beszédmódban kell jártasnak lennie: a természetbölcselők, a szónokok és a dialektikusok beszédmódjában. A természetbölcselők a tudásra, a szónokok az ékesszólásra, míg a dialektikusok a helyes logikára helyezik a hangsúlyt. Gorgiasz a három közül leginkább a szónoki beszéddel foglalkozott; ezt tanította és gyakorolta. Erről a következőket írja:

„Egyetlen beszéd nagy tömeget gyönyörködtetett és győzött meg, mert művészien volt megírva, bár nem az igazságot mondta.”

(Gorgiasz: Heléna dicsérete)

Az ehhez hasonló beszédek az érzelmekre hatnak, kidolgozásaikat tekintve inkább a költészethez állnak közel, ugyanis alakzatokat tartalmaznak, melyeket gorgiaszi alakzatoknak is nevezhetünk (pl.: antitheszisz, izokólon, pariszon, homoioteleuton).
A művészi módon megkomponált beszéd könnyen tévútra viheti az embereket, mert a szónok az igazság látszatát keltheti. Az igazság látszatával azért lehet manipulálni az embereket, mert nem ismerik pontosan a múltat, a jelenben nem tudnak eligazodni, és nem képesek előre látni a jövőt. A művészi hatás eredményeként a valószínűt sokszor szükségszerűnek tartjuk. Gorgiasz szerint a szónoknak azonban a kellőt kell mondani helyesen.
A „kellő” jelenti az alkalomnak megfelelőt, a „helyesen” a logikai helyénvalóságot, melyek együtt a kairosz (illőség) elvét alkotják. Gorgiasz tehát arra törekedett, hogy a megfelelő alkalommal adjon elő beszédeket, ezáltal hitelesnek és valószínűnek tüntetve fel üzenetét. Gorgiasz alapvető felismerése az volt, hogy a művészi módon megkomponált beszéd mások örömének és fájdalmának részeseivé tesz bennünket. Később ez az állítás segítette megalapozni Arisztotelész katarziselméletét.

A szofista törvényszéki retorika jelentősége a modern jogászi hivatásban
A szofista törvényszéki retorika jelentősége a mai jogászi hivatásban alapvető fontosságú, hiszen a jogi érvelés és meggyőzés képessége megmaradt a modern igazságszolgáltatás és jogrendszer egyik központi elemének. Ahogyan az ókori görögök esetében, ma is igaz, hogy a retorikai készségek nélkülözhetetlenek a jogi érdekek képviseletében, még akkor is, ha ezen érdekek nem az igazság oldalán állnak. A szofisták által kidolgozott módszerek – különösen a logosz, ethosz és pathosz elemek alkalmazása – segítenek a jogászoknak abban, hogy érveik meggyőzőek, etikusak és érzelmileg hatásosak legyenek. A szofista retorika eszköztára a jogászokat abban támogatja, hogy szavak és érvek által hozzanak létre valós hatást, megőrizve az ékesszólás erejét és a tisztesség fontosságát a modern jogi gyakorlatban. Az ókori görögök nemcsak a meggyőzés technikáját tanították, hanem a helyzetérzékeny gondolkodást és a gyors, rugalmas érvelés képességét is, amelyek a mai bírósági és tárgyalótermi szereplésben is elengedhetetlenek. Az általuk alkalmazott „kairosz” elve – azaz a helyes időzítés és alkalom kihasználása – a modern jogi érdekképviseleti stratégiákban is visszaköszön. Az érvek hitelességét és érvényességét mind a klasszikus retorika, mind a mai jogászi munka során meg kell vizsgálni, és képesnek kell lenni arra, hogy az ellentétes álláspontokat ismerjük, és szükség esetén megcáfoljuk. Ez a képesség különösen fontos a mai jogi gyakorlatban, ahol a komplex ügyekben gyakran több nézőpontot kell mérlegelni, és a jogi szövegek precíz elemzése kulcsfontosságú a megalapozott döntéshozatalhoz. A szofista retorika a moralitás kérdésére is rámutat, amely a jelenkor jogi helyzeteiben sokszor dilemmákat okoz. A szofisták képesek voltak akár morálisan ingoványos területeken is az érdekek képviseletére. A jogászoknak emlékeztetni kell magukat arra, hogy az ékesszólás, a logika és a hatásos érvelés eszközeinek alkalmazása nagy felelősséggel jár. Ezeket az eszközöket az erkölcsnek megfelelően kell használni, tiszteletben tartva az igazságszolgáltatás alapelveit és az ügyfél érdekeit egyaránt.

Felhasznált irodalom:
• Adamik Tamás, A. Jászó Anna, Aczél Petra, szerk., Retorika (Budapest: Osiris, 2005).
• Arisztotelész: Rétorika (ford. Adamik Tamás, Budapest: Gondolat, 1982).
• Bárány István: „Szofisták Athénban: Egy angol liberális látomása (George Grote, A History of Greece)”, Ókor 5. évf. 1. szám (2006).
• G. B. Kerferd: A szofista mozgalom (ford. Molnár Gábor, Budapest: Osiris, 2002).
• Gorgiasz: Heléna dicsérete (ford. Tahin Gábor, Magyar Filozófiai Szemle 58. évf. 3. szám, 2007).
• Homérosz: Íliász (ford. Devecseri Gábor, Budapest: Magyar Helikon, 1972).
• Marcus Tullius Cicero: Cicero összes retorikaelméleti művei, ford. Adamik Tamás, Csehy Zoltán, Gonda Attila, Kisdi Klára, Krupp József, Mezei Mónika, Polgár Anikó, Simon L. Zoltán (Pozsony: Kalligram, 2012).
• Platón: Gorgiasz, Platón összes művei (ford. Péterfy Jenő, Horváth Judit, Budapest: Atlantisz, 1998).
• Platón: Nagyobbik Hippiász, Kisebbik Hippiász, Lakhész, Lüszisz, ford. Dr. Mészáros Tamás, Steiger Kornél (Budapest: Atlantisz, 2003)
• Szoboszlai-Kiss Katalin: „A filozófia első megújítói, a szofisták”. Műhely 36. évf. 2. szám (2013).

Írta: Karalyos Árpád
A kiemelt kép forrása: sophists.substack.com