Nemzetünk történelmi eseményei, hagyományai állami és társadalmi identitásformáló képességgel bírnak. Gondoljunk csak az 1848-as forradalom és szabadságharcra, a trianoni békediktátumra, a második világháború és a Holokauszt magyar áldozataira, az 1956-os forradalomra vagy a kommunista diktatúra időszakára. Néhány történelmi tragédia, amelyek az aktuális közélet és politika mindennapi diskurzusának részét képezik, legyen szó akár a XII. kerületi Turul-szobor esetéről vagy az 1956-os eseményekhez való jelenlegi kapcsolatról. Természetesen nincs olyan része az életünknek, amelyet a jog ne szabályozna, így a történelmi eseményeinkről és traumáinkról való megemlékezés sem jogmentes terület. Ebben a cikkben az ezzel kapcsolatos törvényeket, az emlékezettörvényeket mutatom be. – Karalyos Árpád, a Ludovika Collegium és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatójának esszéje Jogász szemmel a világ című rovatunkban teljes terjedelmében olvasható.

Az egyéni és a kollektív emlékezet
Mielőtt az emlékezettörvényekről beszélnék, fontos tisztázni magának az emlékezetnek a fogalmát, valamint annak két fő típusát: az egyéni és a kollektív emlékezetet. Az emlékezet ezen két formájának megértéséhez Maurice Halbwachs francia filozófus és szociológus elméletét hívom segítségül.
Maurice Halbwachs szociálpszichológiai tevékenysége a két világháború közötti időszak racionális diskurzusának csúcspontját jelentette, amely elsőként fogalmazta meg tudományosan a kollektív emlékezet fogalmát. Halbwachs azonban nem adott minden szempontból kielégítő meghatározást az egyéni és a kollektív emlékezet elkülönítésére. Mivel csak az egyén képes emlékezni, az emlékek az egyéni tudatban találhatók. Emiatt Halbwachs részletesen elemezte Henri Bergson individualista emlékezetelméletét, de nem találta teljesen kielégítőnek, mert abból hiányzott a társas aspektus. Pléh Csaba megállapítása szerint „Halbwachs egyszerre azonosult érzelmileg és intellektuálisan is Bergsonnal, ugyanakkor kritikusan el is távolodott tőle”.
Az egyéni emlékezet létezik, de az emlékek a kultúra és a közbeszéd révén a külvilágban is jelen vannak. Halbwachs szerint bár minden ember emlékezete egyéni vérmérséklete és életkörülményei miatt különbözik, az egyéni emlékezet a közösség emlékezetének része. Emlékeket csak akkor őrzünk meg tartósan, ha reflektáltunk rájuk, és társadalmi közegből származó gondolatokhoz kapcsoltuk őket. Így a kollektív emlékezet keretei közrefogják és összekapcsolják legbensőségesebb emlékeinket, függetlenül attól, hogy a csoport ismeri-e ezeket.
Halbwachs az emlékezet társadalmi kereteiről szóló elmélete eltér Émile Durkheim kollektív reprezentáció fogalmától, mivel elismeri az egyéni tudatban keletkező emlékek létezését. Ugyanakkor az emlékezet működését társadalmi tényezőktől és keretektől teszi függővé. Az emberek társas világuk révén szereznek emlékeket és az emlékezés képességét is. Az emlékek előhívását a külvilág és a társadalmi közeg segíti, feltéve, hogy az egyén megnyílik előttük, és magáévá teszi gondolkodásmódjukat. Az egyén akkor tud emlékezni, ha a kollektív emlékezet keretein belül helyezkedik el, és annak részévé válik. A társadalmi keretek biztosítják azokat a közös tapasztalatokat, amelyek az emlékezők emlékeinek referenciáit képezik.
Ez a finomított durkheimiánus nézet felveti a kérdést, hogyan alakulnak át az egyéni emlékek kollektív memóriává. Vajon az egyéni emlékek egyszerű összeadódása hozza létre a kollektív emlékezetet, miután az emlékezetkutatás közösségivé gyűjti őket össze? Ha igen, akkor a kollektív emlékezet nem más, mint az egyéni emlékek összessége. Ez alapján a kutató feladata az lenne, hogy a legtöbb egyéni emléket gyűjtse össze, és abból konstruáljon egy egészet. Az ilyen módon feltárt kollektív emlékek végső forrása továbbra is az egyén, és csak az emlékek nagy száma teszi őket kollektívvá. Jeffrey K. Olick nyomán a Memory Studies tudománya a kollektív emlékezet ezen formáját „collected memory” néven ismeri. Ez a fogalom az egyéni emlékek összegyűjtését és összeállítását jelenti, amelyeken keresztül következtethetünk a kollektív emlékezetre. Itt nincs a priori közös emlékezet, amely önállóan meghatározná, hogy mi maradjon meg az emlékezetben, és milyen formában.
Fontos megjegyezni, hogy több álláspontban is feltűnő, hogy a felülről érkező, hivatalos, állam által meghatározott emlékezet (ami kollektív emlékezetté is válhat) és az előbb leírt egyéni emlékezet alapján felépülő kollektív emlékezet között nem tesznek különbséget, pedig érdemes lenne.

Az emlékezettörvények eredete
A vesztfáliai békeszerződés (1648) egyik passzusa jól szemlélteti, hogy a korai modern kor transznacionális jogában a feledés és megbocsátás milyen fontos szerepet játszott. Ekkoriban az európaiak a felejtés keresztény szimbólumát a feledés általi megbocsátás parancsával ötvözték. Még Kálvin János is úgy vélte, hogy a megbocsátás magában foglalja az igazságtalanságok emlékének feledését. A 17. században, Thomas Hobbes politikai racionalizmusának korában, az emlékezés és megemlékezés nyilvános lehetőségei korlátozottak voltak.
A nagy francia forradalom viszont új megvilágításba helyezte az emlékezet jogi szabályozását. A középkori keresztény feledéssel szemben a francia republikanizmus megteremtette az emlékezés jogi reformok által előírt polgári rituáléit. Ezek közé tartozott a republikánus naptár bevezetése és az egyházi vagyon elkobzását is magában foglaló múzeumreformok. A 18. században a múzeumok a csodakamrákból az állam dicsőségét hirdető helyszínekké váltak. A Louvre 1793-as megnyitása lehetővé tette, hogy minden polgár ingyenesen látogathassa a korábbi királyi gyűjteményt, átalakítva ezzel a múzeumokat a köztársasági polgárság eszközeivé.
A francia forradalom hatására az emlékezés a nemzetállamok új közösségeinek központi elemévé vált, hangsúlyozva a hősiességet és az áldozatokat. Az ilyen kollektív erények később a köztársasági polgárság kötelességeit is képezték, és a történelemábrázolás fő jellemzője a polgárok állami támogatású dicsőségküzdelmeinek bemutatása lett. Az ilyen emlékezet jogi szabályozása a társadalompolitikai valóság legitimálásának és a társadalmi csoportok homogenizálásának eszközeként szolgált.
A „Korszerűtlen elmélkedések” című művében Friedrich Nietzsche klasszikus kritikát fogalmaz meg azzal kapcsolatban, amit Bismarck birodalmi korszakában domináns monumentális történelmi módszernek nevez. Ezt a módszert félrevezetőnek tartja, mivel a dicső múlt felemlegetésével a nacionalista jelen igazolására törekszik, félrevezető analógiákat alkalmazva:

„A monumentális történetszemlélet az az álruha, amelyben a saját koruk hatalmasai és nagyjai ellen érzett gyűlöletüket elmúlt korok hatalmasai és nagyjai iránti kielégült csodálatnak tüntetik fel, s ebben az álcában e történeti szemléletmód voltaképpeni értelmét az ellenkezőjébe fordítják, […] mint akiknek jelszava: az eleveneket temessék el a holtak.”

Ez a narratíva áthatja a törvények szövegét is, például a versailles-i békeszerződést, amely tartalmazott egy konkrét „Háborús bűn záradékot”, Németországot felelőssé téve az I. világháborúban elszenvedett veszteségért és okozott kárért. Versailles a transznacionális jogba beépítette az alapvető bűn mítoszát, ellentétben a vesztfáliai feledéssel.
A holokauszttagadás kriminalizálása és az emlékezettörvények általános megjelenése a II. világháború után jelentősen átalakította a társadalmi realitást. Az emlékezettörvények rendkívül fontos szerepet játszottak a múlttal való szembenézés politikájában, mind Németországban, mind más államokban. A történelem ilyen monumentális, dichotóm szemlélete, amelyet a „jó–rossz” vagy „áldozat–elkövető” kettősség jellemez, sikeresnek bizonyult a német civil társadalom generációinak felnövekedése szempontjából, valamint a militáns demokrácia fogalma szempontjából.
Az emlékezettörvények monumentális jogszabályi előírása fontos szerepet játszott Európa egyesítésében, mivel az EU és az Európa Tanács is arra építette küldetését, hogy óriási szükség van a II. világháború katasztrófáinak elkerülésére, és az európai integráció és az elkövetett atrocitások beismerése az eszköz ehhez.
Az emlékezettörvények legalább négy hullámban követték egymást a II. világháború után:

I. Az első hullám olyan törvényeket tartalmazott, amelyek visszamenőlegesen elismerték az atrocitások megtörténtét, és tiltották a holokauszttagadást. Példák erre Franciaországban, Svájcban, Szlovákiában, és Görögországban vannak, ahol elismerik az örmény népirtást.

II. A második hullám a 20. századi diktatúrák összeomlása után indult, és a demokratikus rendszerek számára írja elő a diktatúrák megemlékezését, valamint az áldozatokkal szembeni igazságtétel kötelezettségét. Példa erre a történelmi emlékezetről szóló spanyol törvény (2007).

III. A harmadik hullám Közép- és Kelet-Európára korlátozódik, és a szovjet birodalom dekommunizálásával és összeomlásával függ össze. Ide tartozik a katyńi mészárlásról szóló bírósági eljárás és a magyar nemzeti történelem alkotmányos revíziója.

IV. Végül, a negyedik hullám a népirtás és egyéb tömeges atrocitások nemzetközi jogban való megjelenése után elfogadott törvényekre összpontosít, mint például a nemzetközi büntetőeljárások Ruandában és a volt Jugoszláviában.

A fogalom megjelenése nemzetközi terepen
Az „emlékezettörvények” fogalma 2005 decemberében kezdett elterjedni Franciaországban, kiváltva vitákat a parlament szerepéről. Egyes történészek a sajtón keresztül szorgalmazták négy törvény eltörlését. Ezek közé tartozott a Gayssot-törvény, mely büntetőjogi szankciókat vet ki az emberiesség elleni bűncselekmények tagadóira, az örmény népirtást elismerő törvény, a rabszolga-kereskedelem és rabszolgaság emberiesség elleni bűncselekményként való elismerése, valamint a hazatelepített észak-afrikai francia állampolgároknak nyújtott nemzeti háláról szóló jogszabály. Azóta az „emlékezettörvény” kifejezést szélesebb kontextusban is használják a nemzetek feletti intézmények által elfogadott jogszabályokra vagy határozatokra, amelyek a történelmi események értelmezését szabályozzák.
Az európai szintű jogalkotási aktusok igen sokféle területet érintenek. Ezek között szerepelhet egy történelmi esemény értelmezése, büntetőjogi szankciók alkalmazása a történelmi események tagadóira, háborús veteránok státuszának rendezése, az öregségi nyugdíjak átvizsgálása, bizonyos közszolgálatokban végzett munka értékelése a kommunizmus bukása előtt, anyagi vagy szimbolikus jóvátétel az erőszak áldozatainak és leszármazottaiknak, politikai foglyok rehabilitációja, adminisztratív tisztogatások, emlékezeti események rendezése, emlékművek létrehozása és kezelése, levéltárak fenntartása, tudományos kutatások támogatása, valamint történelmi események beillesztése az iskolai oktatásba.
Az európai emlékezettörvényeket jogi szempontból három fő csoportba lehet sorolni. Az első csoportba azok a törvények és határozatok tartoznak, amelyek pusztán deklaratív jellegűek, és főként a megemlékezésekre összpontosítanak. Például Lengyelországban az elmúlt évtizedekben mintegy kétezer darab ilyen jellegű rendelkezést fogadtak el a Parlamentben, amelyek az ország múltjára vonatkoznak.
A második csoportba azok a törvények tartoznak, amelyek viszonylag kötelező erejű intézkedéseket írnak elő az államok vagy állampolgáraik számára. Ide tartozik például az áldozatok és családjaik kárpótlása, politikai foglyok rehabilitációja, megemlékezések szervezése, valamint a történelmi események bevezetése az iskolai oktatásba.
A harmadik csoportba pedig azok a törvények tartoznak, amelyek bizonyos történelmi eseményekkel kapcsolatos nyilatkozatokat tiltanak, és büntetőjogi szankciókat írnak elő. Ilyen például a zsidó és örmény népirtás tagadását vagy a kommunista bűncselekmények tagadását büntető szabályok.

Definíciós kísérletek
Hanna Arendt német zsidó származású amerikai filozófus kiemelte, hogy a történelmi tények törékeny igazsága nemcsak a feledés, de a manipuláció áldozatává is válhat. Azonban valószínűleg nem az úgynevezett „emlékezettörvények” bevezetésének szükségességére utalt, amelyekkel a kormányok igyekeznek jogi keretek közé szorítani a múlt emlékének megőrzését. Az ilyen jogszabályok elfogadása szorosan összefügg az átmeneti igazságszolgáltatás fogalmával, amely magában foglalja a bukott rezsimek és vezetőik jogi felelősségre vonását. A lusztrációs törvények szolgálhatnak példaként erre a típusra. Azonban az „emlékezettörvények” sokkal tágabb kategóriát jelentenek, magukban foglalva a népirtás tagadását büntető jogszabályoktól az állam sértésének tiltásán át a totalitárius jelképek használatának korlátozásáig, egészen addig, hogy a parlament nyilatkozatot tegyen egy adott történelmi esemény jogi minősítéséről. Az emlékezettörvények definíciója nem egyértelmű, és a szakirodalomban javasolt kategorizálásuk sem merev. E kétértelműség ellenére kétségtelen, hogy az emlékezettörvények nemcsak az egyének és csoportok jogi helyzetére, de – ha nem is elsősorban – egy adott hely vagy közösség történeti narratívájára is hatással vannak. Ezeket a narratívákat egyre inkább kodifikálják a büntetőjogi rendelkezések.
Bár finom különbségek lehetnek, minden emlékezettörvényben közös vonás van: definiálják az állam viszonyát saját múltjához. Az emlékezettörvények lényegében „a múlthoz fűződő legitim viszonyt szentesítik”, szabályozva bizonyos kollektív narratívákat. Továbbá kifejezik a „kortárs gondolkodásmódot”, vagyis az adott korszak hivatalos szereplőinek szemléletmódját az ország történetének korábbi szakaszaira. Az emlékezettörvények veszélyt jelentenek, mivel választanak a versengő narratívák között, rögzítve a hivatalos történelmi igazságot az adott pillanatban, ezért azok az emlékezettörvényekre vonatkozó definíciók sokfélesége ellenére a történelmi események hivatalos állami értelmezését rögzítik. Az emlékezettörvények iránti növekvő érdeklődés miatt néhányan a „törvényhozás és emlékezet” elkülönült diszciplínáját javasolták, amely az emlékezettörvények körüli dilemmákat vizsgálná. A közbeszédben az emlékezettörvények leginkább a népirtások elítélésének és az arról való megemlékezésnek a szinonimájaként ismertek.
Az „emlékezettörvény” (vagy angolul: „memory law”) olyan normatív előírásokat jelent, amelyek az emlékezésre vonatkoznak. Ez lehet oktatási jogszabály, amely meghatározza a történelemérettségi követelményeit, vagy akár az Alaptörvény is, amely tartalmazza a nemzeti ünnepeinket. Az emlékezettörvények magukban foglalják az emléknapok előírásait és bizonyos költségvetési döntéseket is.

Definíciók alkotmánybírósági határozatokban
A 2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróság jogalkotással kapcsolatos hatáskörét szabályozza. Az adott ügyekben az Alkotmánybíróság határozatot hoz, amelyet részletesen kell indokolnia. Határozat hozatalára több esetben kerülhet sor: előzetes normakontroll eljárás, utólagos normakontroll eljárás, egyedi normakontroll eljárás, alkotmányjogi panasz és az Alaptörvény értelmezése.
A 7/2004 (III. 24.) AB határozat indokolásában az alábbi részt olvashatjuk az emlékezettörvényekkel kapcsolatban:

„Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megjegyzi: a magyar törvényalkotási gyakorlatban előfordul az, hogy teljességgel normatív tartalom nélküli törvényt fogadnak el. Általában valamely esemény vagy személy jelentőségének állítanak ilyen módon emléket. Például, 2001. évi LXIII. törvény a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről”; ,,2000. évi I. törvény Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról”; ,,1996. évi LVI. törvény Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai emlékének törvénybe iktatásáról”

A 5/2007. (II. 27.) AB határozat indokolásában szintén idézésre kerül ez a fajta fogalmi meghatározás. A 604/B/2009. AB határozat indokolásában hasonlóképpen találkozhatunk releváns tartalommal az emlékezettörvény fogalmának kapcsán:

„Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a magyar jogtörténeti hagyományok alapján az Országgyűlés diszkrecionális döntése az, hogy az Alkotmány értékrendjével összhangban álló ún. emléktörvény megalkotásával jelentős történelmi esemény vagy személy emlékét törvénybe iktassa, összefoglalva abban az
említett eseményt vagy a személy tevékenységét (életútját), és megindokolva annak jelentőségét.”

A határozat kimondja, hogy a határozat tárgyát képző CFB és CFK törvények („Civitas Fortissima” – Balassagyarmat, a legbátrabb városról szóló 2005. évi XXXIX. törvény, valamint a „Communitas Fortissima” – Kercaszomor a legbátrabb faluról szóló 2008. évi LXIV. törvény) is ilyen sajátos szabályozású tárgyúak, úgynevezett emléktörvények. A preambulumokban olvashatunk arról a történelmi eseményről, amelynek emléket állítani szándékoznak.

Összefoglalás
A kifejtettek alapján az alábbi fogalmi meghatározást adnám az emlékezettörvényeknek: Az emlékezettörvények a múlt emlékeit (legtöbbször történelmi események, személyek), annak jelentőségét, az állammal való jelenlegi viszonyát, azzal kapcsolatban az állam értelmezését és értékrendi összhangját hivatottak jogi keretek közé emelni. Megkülönböztethetünk csak megemlékezés céljából létrejött törvényeket, ugyanakkor léteznek kötelező erejű intézkedések, valamint tiltás jellegű szabályok is.

Szerző: Karalyos Árpád
A kiemelt kép forrása: welovebudapest.com

Irodalomjegyzék:

• Gyáni Gábor: A közösségi és egyéni emlékezet fogalmáról. Pannonhalmi Szemle 29. évf. 1. szám (2021)

• Uladzislau Belavusau: Memory Laws and Freedom of Speech: Governance of History in European Law, in András Koltay (ed.), Comparative Perspectives on the Fundamental Freedom of Expression, Wolters Kluwer, 2015.
• Bán Marina: Emlékezet, történelem és törvényhozás. Közjogi Szemle, 2022/4.
• Izsák-Somogyi Katalin: Emlékezettörvények a rendszerváltozást követő Magyarországon. In: Erdős Csaba (szerk.): Doktori Műhelytanulmányok 2021. Budapest, Gondolat Kiadó, 2021.
• https://europeanmemories.net/magazine/memory-laws-in-europe-what-common-horizons-are-we-journeing-towards/
• 604/B/2009. AB határozat
• 7/2004. (III. 24.) AB határozat
• 5/2007. (II. 27.) AB határozat