Instagram Facebook Youtube

Disznó-öböl, avagy gondolatok az amerikai beavatkozáspolitika széles repertoárjáról

2026. január 3-án arra ébredt a világ, hogy az éjszaka lefolyása alatt Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnökének parancsára egy elit kommandósokból álló csapat betört a rezidenciájába, és elrabolta Venezuela 2013 óta regnáló elnökét, Nicolas Madurót és a feleségét. Az USA-ban és Venezuelában kettős érzelmeket váltott ki az akció. Voltak, akiket a felszabadulás, másokat az aggodalom és az értetlenség kerített hatalmába. A világ többi országában az elképzelhetetlen megvalósulását körüllengő meghökkenés volt jelen. – Nagy Anna Róza, a Ludovika Collegium és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kormányzás és vezetés mesterszakos hallgatójának geopolitikai témájú cikke olvasható az alábbiakban.

Ha figyelembe vesszük az USA tényleges nagyhatalmi státuszát és mindenkori ambícióját, nem hathat meglepően az a tény, hogy nem a jelenlegi incidens volt az egyetlen eset, amikor az Egyesült Államok vitatható módon akarta megdönteni egy másik állam élén álló személy hatalmát.

1959-ben Fidel Castro hatalomra került Kubában, aki az ország kommunista mintára való átszabását gyakorlatilag azonnal elkezdte: földreformot hajtott végre, államosította a nagyrészt amerikai tulajdonú vállalatokat, valamint Kuba eddigi külpolitikáját is élesen balra fordította, és baráti viszonyt ápolt a Szovjetunióval. Ezek a lépések, s már maga a tény is, hogy a szomszédjában egy szocialista rezsim alakult ki, kifejezetten sértette az Amerikai Egyesült Államok érdekeit. Válaszul az ország előbb gazdasági embargót léptetett életbe, majd 1961-ben a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította Kubával. Ezek a lépések nem gyakoroltak mély hatást a szigetország belügyeire, így az USA továbbra is a régió legaggasztóbb stratégiai gyengepontjaként – és a létére nézve potenciális fenyegetésként – aposztrofálta a területet, ezért hamar megkezdődtek a felsővezetői egyeztetések Fidel Castro hatalmának megdöntéséről.

Eisenhower elnök 1960. március 17-én utasítást adott a CIA-nak egy olyan terv kidolgozására, amely kormányváltást idéz elő a szomszédban, de úgy, hogy közben azt a látszatot keltik, az USA-nak semmi köze a történtekhez. A leleplezés ötletét egyszerűen csak az motiválta, hogy az USA a hidegháború közepette nem akart nyílt konfrontációt vállalni. A terv ekkor még az volt, hogy kubai származású, de a kommunista rezsim elől Amerikába menekült emigránsok segítségével belső felkeléseket szítanak, és különleges szabotázsakciókat hajtanak végre, ezáltal lassan felmorzsolva a kubai hatalmat. A terv 1960 novemberétől megváltozott, ezután került be a partraszállás ötlete a tervbe. Erre azért volt szükség, mert a CIA szerint a gerillaakciós terv kivitelezhetetlen lett volna, ugyanis a kubai hadsereg fel volt készülve az ilyen típusú ellenállásra. Így született meg az új konstrukció, amely szerint egy 750 főből álló „kubai menekült alakulat” légi támogatás melletti partra érkezést követően elfoglal egy hídfőt, amely egyrészt egy stratégiailag védett pozíció lesz, másrészt viszont egy olyan központi szerepet is betölt, ahonnan a résztvevők a Castro-ellenes harcot folytatják. Mindez azt a célt szolgálta, hogy az emigráltak belső bomlasztással elérjék, hogy kirobbanjon egy Castro-ellenes felkelés. A CIA azonban fel volt készülve egy másik verzióra is: a koncepció szerint, ha ez a forradalom nem lesz akkora mértékű, hogy elsöpörje a diktátort (amit egyébként a CIA nagyon valószínűnek tartott), akkor az USA egy „békefenntartó beavatkozást” mér Kubára, aminek következtében Castro hatalma véglegesen megdől, és egy olyan személy kerül a helyére, aki megfelelő az amerikaiaknak. Sőt, az USA fő célja a terv kidolgozása alatt mindvégig az volt, hogy a saját katonai erejével távolítsa el Castrót, és annak csak a látszatát akarta fenntartani, hogy a valóságban általa toborzott forradalmár emigráns csoport csupán egy független, hatalom ellen lázadó tömeg, akiket támogatni kell a kommunistákkal szemben. Ezt bizonyítja, hogy a nagyjából 32 ezer főt számláló kubai hadsereggel szemben az országba eredetileg egy 750 főt számláló alakulatot akartak küldeni. Ugyanitt azonban azt is meg kell említeni, hogy a kubaiak katonai kiképzést kaptak, valamint a menedékül szolgáló helyüket is körültekintően választották meg.

A katonai közbelépés tervezésénél Washington számított a többi latin-amerikai állam támogatására, hiszen az USA számára rendkívüli fontossággal bírt a potenciális fegyveres beavatkozás „legitimizálása”. Ezzel a konstrukcióval viszont már a projekt elején problémák merültek fel, ugyanis a kontinens meghatározó államai az esetleges katonai invázió ötletének megemlítésekor egyáltalán nem tűntek támogatónak. Brazília elnöke például megüzente az USA-nak, hogy az országának Kubával a kommunista vezetés ellenére nincs rossz viszonya, ebből kifolyólag nem tartja indokoltnak az eshetőleges offenzíva támogatását.

Az emigránsok kiképzése ezalatt a nagy nyilvánosság előtt titokban, a biztonság kedvéért  Guatemalában, Nicaraguában, Puerto Ricóban folyt. A felkészítés vége felé a CIA meg akarta toldani a gyakorlatok időtartamát további hét hónappal, azonban a hírszerzők által hozott információk alapján erre nem volt idő. A jelentések ugyanis Castro katonai erejének növekedéséről adtak tájékoztatást, valamint arról, hogy hamarosan számottevő MiG–17-es vadászrepülőgép fog Kubába érkezni. A partraszállás sikerességéhez azonban kulcsfontosságú volt az akció során a légifölény biztosítása, ami az új kubai vadászgépek jelenléte esetén már nem lett volna kétséget kizáró, így az amerikaiak nem kockáztathattak.

1961. január 20-án az USA elnöki székében Eisenhowert John F. Kennedy váltotta, akinek hivatalba lépésekor az akció előkészítése már véghajrában volt. Ugyanebben az időben döntöttek az akcióban résztvevők létszámának megnöveléséről, valamint arról, hogy az akcióra a lehető leghamarabb sort fognak keríteni. Az utóbbi rendelkezés miatt nagy differencia alakult ki az emigránsok kiképzettsége között. Voltak, akik már hónapok óta átfogóan ismerték a teljesítendő feladatokat, és tudták, kinek, mikor és mit kell csinálnia. A bővítés után viszont rengeteg olyan új, lelkes emigráns érkezett, akiknek sokkal kevesebb idejük adatott a felkészülésre.

Az akció minél előbbi végrehajtását az is indokolta, hogy az idegen országokban, kiváltképp Guatemalában a harcra készülő menekültek jelenléte komoly politikai feszültséget keltett. Ez a helyzet szintén nem azt irányozta elő, hogy egy Kuba felé irányuló amerikai támadás pozitív színben fog feltűnni a régióban. A feszültség közepette a terv egy ismételt átdolgozása történt meg a végleges partraszállási hely, illetve az azt követő feltételezett eseményekre vonatkozóan. Végül a végleges választás egy olyan áthidaló pontra esett, amelyhez egy repülőtér is kapcsolódott, valamint a mellette fekvő Zapata-mocsár természetes védelemként óvta a területet. A számítások szerint az emigránsok itt a levegőből történő élelmezés, illetve bizonyos mértékű védelem mellett külső támogatás nélkül is képesek lettek volna magukat védeni. Az amerikaik arra számítottak, hogy ezután majd önkéntesek fognak érkezni a környező településekről, és így fokozatosan szélesedni és terjedni fog a Castro-elleni küzdelem. A CIA kalkulációja szerint a tábor földrajzi fekvése miatt viszont egy nagy, egész országra kiterjedő forradalomra esély sem volt, tehát a puccs végleges kiindulópontja megfelelően szolgálta az amerikai érdeket. A politikai vezetést azonban továbbra is aggasztotta, hogy a tervezett katonai invázió nagyon kevés vagy semmilyen külső támogatást vagy elismerést sem fog kapni. Brazília és Guatemala „elvesztése” után Argentína közvetítő szerep vállalására törekedett az USA és Kuba közötti konfliktusban, ami azt jelentette, hogy a viszály megoldója, és nem az USA pártolója akar lenni. Nagyjából egy héttel a művelet elindítása előtt a két állam közötti feszültség csökkentése – és egyben az akció fedezése – érdekében az USA hatóságai őrizetbe vettek egy Castro ellen uszító, ismert üzletembert, majd 1961. április 12-én Kennedy nagy nyilvánosság előtt kizárt bármilyen, Kubára irányuló fegyveres tevékenységet.

Április 15-én hat darab kubai felségjellel rendelkező B–26-os – kubainak álcázott – amerikai gép Nicaraguából elkezdte bombázni Kuba nagyobb városait és repülőtereit. Április 17-én partra szálltak az emigránsok a Zapata-mocsár területén fekvő Disznó-öbölnél, ami nagyjából 160 kilométerre volt Havannától. A terv szerint a csoportnak el kellett volna érnie a nem messze fekvő Escambray-hegységet, ahol a védelmi pozíció központja lett volna. Talán a semlegesség látszatát keltve az eredeti terven az utolsó utáni pillanatban, az akció napján is módosítottak: az elnök külön kérésére a CIA a tervezett légicsapások közül az első mennyiségét a felére csökkentette, a másodikat pedig teljes egészében kivetette a forgatókönyvből. Egyúttal azt is megüzenték a közben partra szállt egységeknek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, rakodjanak ki a vízi járművekből. A feladat végrehajtása azonban kudarcba fulladt, mert a kiképzés végén a létszámbővítés miatt a csapat fele egyszerűen nem tudott felkészülni. Mindeközben a külső támadást észlelve kubai repülők érkeztek a helyszínre, és azonnal megsemmisítő csapást mértek az idegen Rio Escondido szállítóhajóra, amin még rajta volt a különítményesek majdnem minden üzemanyaga, lőszere, kommunikációs berendezése és élelmiszere. Az így megsemmisült ellátmány tekintetében utóbb kiderült, hogy legfőképp a lőszer hiánya okozta a vereséget. A különítményesek a tervnek megfelelően a megmaradt készlettel együtt fedezékbe vonultak, és felvették a reménytelennek tűnő harcot a védőkkel. A kezdeti nagy veszteség után a partszakaszon töltött időszak eleje sikerrel telt, és a támadók komoly károkat okoztak a kubai hadseregnek. A légtér felett időközben átvették a hatalmat a hazaiak, így az amerikaiak már nem tudták a levegőből támogatni a csapataikat, és a hajóikat sem sikerült időre a kubai partokhoz közel juttatni. A csapdába került, hazájukba éppenhogy visszatért emigránsok csoportját a kubai hadsereg szovjet harckocsikkal és csehszlovák könnyűfegyverekkel nagyjából két nap alatt felmorzsolta. A harcok végén a „2506-os dandár” (ahogy a CIA a jelentésekben hivatkozott az emigránsokra) tagjai közül 118-an meghaltak, míg 200-an az amerikaiak mentőakciójának hála el tudták hagyni a szigetet, 1200-an pedig fogságba kerültek. A védelemből összesen 176-an estek el. Április 20-án Castro kormánya bejelentette a támadás visszaverését. A foglyok közül ötöt (még az eredeti, emigrációt okozó tettük miatt) kivégeztek. Néhányukat hosszú börtönbüntetésre ítélték, de több mint ezer rabot nagy mennyiségű élelmiszer-és gyógyszerszállítmányért cserébe kiadtak az USA-nak. A vereség súlyos presztízsveszteséget mért a nyugati blokk vezető államára, és annak fiatal, éppen megválasztott elnökére. Az elbukott invázió felgyorsította Kuba Moszkvához való közeledését, a Szovjetunió pedig rövid idő elteltével, 1962-ben rakétákat telepített Kubába.

Negyven évvel később egy Havannában rendezett konferencián Kennedy egykori tanácsadója azt mondta, hogy az elnök csak kvázi „megörökölte” az akció végrehajtását; ő maga vonakodott attól, ám katonai vezetői belehajszolták. Kennedy tudomása a tényekről máig vitatott. Sokan azzal magyarázzák az akció elindítását, hogy az elnököt nem tájékoztatták megfelelően, illetve hogy a CIA-ban zajló hatalmi harcok álltak a háttérben. Szintén Kennedy pártján állva az is kiemelendő, hogy csupán három hónapja volt hivatalban. Akármilyenek is voltak az invázió elindítása előtti körülmények, annyi biztos, hogy a fiatal elnök tanult az esetből, és amikor a kubai rakétaválság során azt a tanácsot kapta a katonai vezetőktől, hogy támadják meg a kommunista államot, ő inkább tárgyalásba kezdett, és ezzel a lépésével minden bizonnyal megelőzte a világot egy újabb katasztrófától.

A Disznó-öbölbeli kudarc csupán egyetlen fejezete az amerikai beavatkozáspolitika széles repertoárjának, amely a közvetlen katonai inváziótól a jóval kifinomultabb módszerekig terjed. Washington az évtizedek során alkalmazott titkos CIA-puccsokat például Iránban vagy Guatemalában, destabilizálta a gazdaságot és pénzügyileg támogatta az ellenzéket, mint Chilében, vagy megvalósította akár idegen államfők közvetlen elhurcolását is, mint korábban Panama, illetőleg jelen korunkban Venezuela esetében. Ezek a kísérletek – függetlenül attól, hogy sikert hoztak-e, vagy katasztrófába torkolltak – közös tőről fakadnak: a nagyhatalmi önbizalomról, amely szerint a külső beavatkozás képes tartós és kívánatos politikai változást kényszeríteni más nemzetekre. A Disznó-öböl tanulsága azonban ma is érvényes mementó: a helyi realitások figyelmen kívül hagyása és az ideológiai alapú tervezés még a legmodernebb nagyhatalmi gépezetet is sebezhetővé teszi, a beavatkozások utóhatásai pedig gyakran évtizedekig mérgezik a nemzetközi kapcsolatokat.

Szerző: Nagy Anna Róza

A kiemelt képek forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Diszn%C3%B3-%C3%B6b%C3%B6lbeli_inv%C3%A1zi%C3%B3#/media/F%C3%A1jl:Attack_near_Playa_Giron._April_19,_1961._-_panoramio.jpg, https://hu.wikipedia.org/wiki/Diszn%C3%B3-%C3%B6b%C3%B6lbeli_inv%C3%A1zi%C3%B3#/media/F%C3%A1jl:Diszn%C3%B3-%C3%B6b%C3%B6l,_hadm%C5%B1veleti_%C3%BAtvonal.JPG

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése érdekében. Bővebb információt a Sütikezelési Tájékoztatóban talál.
Elfogadom a javasolt sütibeállításokat