A következő rövid esszében a teljesség igénye nélkül és a szubjektivitás széles spektrumát előhívva próbálok párhuzamot vonni a közjó erkölcsi kategóriájának statisztikában mérhető közérdekké való züllesztése és a többség zsarnokságának technokrata köntösbe öltöztetett formája között. Ez a rövid esszé inkább tekinthető egy elvont gondolatmenet megfogalmazódásának, mintsem a szakmai igényesség összes kritériumának megfelelő dolgozatnak. – Farkas Csongor, a Ludovika Collegium és a PPKE Nemzetközi tanulmányok szakos hallgatójának gondolatébresztő filozófiai elemzése az alábbiakban olvasható.

A 21. századi államvezetés meghatározó jelensége a politikai elszemélytelenedés és a technokrata hozzáállás térnyerése. A globális kihívásokra adott válaszok objektív és tudományos alapon kell hogy nyugodjanak, legalábbis a látszat ezt a képet nyújtja. Természetesen lehetne vitázni arról, valóban ez-e a helyzet, netán a populizmus, amely egyfajta ellenképet nyújt erre, válik az uralkodó ideológiává (bár tagadhatatlan, hogy az mindig is része volt a politikának). A képlet úgy a legegyszerűbb, ha a jelenlegi helyzet analízise helyett csupán a technokrácia jövőjét mint olyat vizsgáljuk meg. A szakértelem hatalma lenne ez, amely a hatékonyságot helyezi minden más érték elé, azonban a hatékonyság és a szakértelem nem etikai kategória, így természetszerű, hogy rögtön morális dilemmák elé állít minket.

Krúdy Tamás tanulmányából kiolvashatjuk az antik és keresztény gondolkodók közjóhoz fűződő viszonyát, amely az emberi természet kiteljesedéséhez kötődött. Maga a közjó pedig az általános – tehát nem csupán a többségi – emberi jólét előremozdítását jelentette, a békén, jóléten, igazságosságon és a közösségen keresztül. Krúdy írása megemlíti, hogy a középkorban a közjó nagyobb érték volt, mint az egyén java. Ha a közösség megfelelő működése garantált, az egyén profitál belőle.

A modernitás azonban a közjót fokozatosan „közérdekké” alakította. Ez a váltás az utilitarizmussal kezdődött, amely a közjót mennyiségi kérdéssé tette. Ha a „jó” mérhető és statisztikailag kimutatható, akkor a döntés joga a mérőeszközök gazdáihoz – a technokratákhoz – kerül. Itt jelentkezik az első etikai törésvonal: ha a közjó csupán kalkuláció, akkor az egyén méltósága és szuverén jogai feláldozhatóvá válnak a statisztikai többség „boldogsága” vagy biztonsága érdekében.

Krúdy értelmezésében Thomas Hobbes kövezte ki az útját az új embertípusnak, „a birtokos individualistának”, akinek életében nagyobb súllyal szerepelt a magánérdek és a tulajdonjogok. Az érdek a legtöbb értelmezésben a személyes preferencia kérdése. A közérdek pedig nem mindenkit takar, hanem legtöbb esetben a társadalom többségét, akiknek személyes preferenciáik egybeesnek. Az írás megemlíti az utilitarizmus szerepét, kifejezetten a közérdekhez kapcsolódóan. Bár ennél tovább nem megy, logikus kijelenteni, hogy a statisztikai alapú döntéshozatal óriási lendületet kapott ennek az ideológiának a nyomán.

Farkas Attila Márton véleménye, hogy a szakértői kormányzás, azaz a technokrácia nem lehet semleges, csupán egy modern valláspótlék, amely egy ideológiamentes ideológiát kreál. Viszont végső soron ideológiamentes sem lehet egy technikai szempont, hiszen magában a döntésben, amely a szempont előtt megszületik, az ideológiai világnézet megjelenik. FAM a „Parancsra tettem” című részben fejti ki az egyik legnagyobb problémáját a „jó szakembernek”. A felelősség elpárolog, hiszen bármilyen, akár káros tevékenységről alkotott morális kritikát el lehet fedni azzal, hogy a szakértő csupán a problémát oldotta meg a lehető legprecízebben. FAM példája erre: egy olajkút fúrása természetvédelmi területen. A szakértő feladata nem a morális mérlegelés, hanem a feladat végrehajtása, amire a későbbiekben tud hivatkozni, ez válik a „parancsra tettem” szakemberi megfelelőjévé.

A technokrácia következő problémája a kritika elfojtása, hiszen hogyan is lehetne kritizálni egy olyan döntést, amely adatokon és szakértelmen nyugszik? Az illúzió szerint, amellyel ámítanak minket, a világ mérnöki pontossággal irányítható. Emellé társul a „Legfőbb Lény kultusza” (Robespierre után szabadon), amely ideológiai pótlékot nyújt a szekularizált nyugati társadalomnak.

Jürgen Habermas technokráciakritikájának pár részletét érdemes felsorolni. Habermas egyik fő tézise, hogy a későkapitalista társadalmakban a technikai racionalitás önálló ideológiává és legitimitási tényezővé vált. Ez azt sugallja, hogy minden társadalmi probléma megoldható szakértői beavatkozással, ami a politika depolitizálását eredményezi. Ahogy Habermas fogalmaz: „Az uralom racionalitásának mércéje egy olyan rendszer fenntartása, amely megengedheti magának, hogy a termelőerőknek a tudományos-technikai haladással összekapcsolt gyarapodását tegye legitimációja alapjává…”

Újabb Habermas idézetekkel élve: „A pozitivista köztudat hatályon kívül helyezi a köznyelven alapuló interakció vonatkoztatási rendszerét…”; „A tömegek távoltartása a politikától, amit a technokrata tudat legitimál…”. Ebből a két idézetből láthatjuk, hogy a politika eredeti lényegét, amely rémisztően leegyszerűsítve a mi helyes és mi igazságos kérdéseken alapszik, a technokrata állam gyakorlati kérdéssé alakítja. Amennyiben a döntések tudományos szükségszerűségként vannak tálalva, a nyilvánosság feleslegessé válik.

A technokrata gondolkodás és a közjó többségi statisztikává való züllesztése közötti kapcsolatot Alexis de Tocqueville adja meg a „többség zsarnokságának” definíciójával. Tocqueville figyelmeztet: „Nem az a legnagyobb fenyegetés a demokráciára nézve, hogy a gyönge végrehajtó hatalom nem tud ellenállni a tömegek nyomásának, hanem az, hogy – épp ellenkezőleg – a kormányzó többség hatalma korlátlanná, ellenőrizhetetlenné válik.”

A szakértői kormányzás, amelynek egyik jellemzője lehet a statisztikai alapú döntéshozatal, mellőzi az erkölcsi megfontolásokat, és sokszor csupán a többség javára dönthet, figyelmen kívül hagyva a kisebbséget. Amennyiben a technokrácia párosul a többség zsarnokságával, a döntések és a közjó mögött az igazságosság eszménye tovább fog halványulni, és még tovább fogunk távolodni a közjó eredeti fogalmától, amely minden emberi jólétre vonatkozott. Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy a technokrácia egyáltalán szükségszerűen magába forrasztja-e a többség zsarnokságát, vagy sem, hiszen a technokrácia formailag egy szakértői kisebbség uralma. A zsarnokság azonban ott rejlik, hogy a statisztikai többség érdekében nyomja el a másik, adatok szempontjából irreleváns oldalt. A számok és az adatok zsarnoksága egy olyan rendszer, amelyben az erkölcsöt felváltja a matematikai optimum és az esetleges szükségszerű – vagy annak feltüntetett – döntések. Egy utilitarista alapú technokrata és a többségi zsarnokság elvét követő rendszer ilyen formát ölthet.

Ha más szempontból nézzük, a szakértői kormányzás pont a szakértői kisebbség többséggel szembeni elnyomása lehet, a tudomány objektivitását alapul véve. Ebben az esetben a technokrata kisebbség legitimációs forrása a statisztikai többség lesz, tehát a többség mint absztrakt fogalom mögé bújik el. A technokraták ezután a statisztikai adatokat felhasználva némítják el az egyéni erkölcsi alapú kritikákat, így kialakítva egy puha zsarnokságot. A technokrácia tehát nem megszünteti a zsarnokságot, hanem „objektív” köntösbe öltözteti azt, ellenőrizhetetlenné téve a hatalmat a tudomány tekintélyére hivatkozva. Ebben a felállásban az egyén már nem morális alany, hanem egy statisztikai hiba, akinek az igényei feláldozhatók a rendszer stabilitása érdekében.

John Stuart Mill alapelve, miszerint az egyén szuverén önmaga felett, sérülhet a technokráciában, ugyanis a szakértői tudás fölényére hivatkozva a paternalista állam átlendülhet a polgárok kritikái felett.

FAM elemzéséből kiindulva az etikai aggály itt az, hogy a technokrata állam nem bűnösnek, hanem tudatlannak tekinti az ellenálló polgárt, akit át kell nevelni vagy lágy módszerekkel irányítani. Ez a szabadság lassú, technikai alapú felszámolása, ahol a morális választást felváltja a rendszerlogika és a bürokratikus hatékonyság.

Összefoglalva: a technokrácia nem megszünteti a zsarnokságot, hanem objektív köntösbe öltözteti azt oly módon, hogy a tudomány nevében ellenőrizhetetlenné teszi a hatalmat. Ebben a felállásban az egyén nem morális alany, hanem statisztika, az egyének kollektív többségének az érdeke pedig a rendszer stabilitása érdekében prioritást élvez.

Ezzel együtt egy paternalista, technokrata, közjóra törekvő és a kritikai hangoknak is teret adó állam harmóniája nem elvetendő ötlet. Sajnos a valóság és a jövő borúsabb képet fest.

Szerző: Farkas Csongor
A szöveget gondozta: Tinkó Máté
A kiemelt képek forrásai: Liget Műhely, Boston Review

Felhasznált online irodalomjegyzék
Krúdy Tamás: Közjó vagy közérdek? Szent István Intézet (2024).
szentistvanintezet.hu/wp-content/uploads/2024/09/krudi-kozjo-tan.pdf

Farkas Attila Márton: A technokrata mákony. Liget, 2005/11.
https://ligetmuhely.com/a-technokrata-makony/

Habermas, Jürgen: Technika és tudomány mint „ideológia”.
https://www.scribd.com/doc/249686343/Habermas-Technika-Es-Tudomany-Mint-Ideologia https://ketezer.hu/2015/10/a-tobbseg-diktaturaja/